Nem tudtam sokat Wenchiről, de meg voltam róla győződve, hogy oda kell látogatnunk. Ez kis híján meghiúsult, miután kétszer háromnegyed órán át rossz irányban igyekeztünk elhagyni Addisz Abebát, de a végén éjfél körül mézpárlattal és házisörrel köszöntöttük a helyiek böjt-törését.
Miután körülnéztünk Addiszban hatalmas csoport húsvéti ünneplőt magunk mögött hagyva - akik fehér zsinórt viselnek a fejükön töviskoronaként - majd az elnöki palota és a kommunista emlékmű kontrasztján túllépve meggyőződhettünk arról, hogy az 55 napos, húsvéti böjt utolsó előtti napján az ortodox keresztények nem mulatnak.
A felkeresett szórakozóhelyeken rajtunk kívül néhány táncosabb kedvű fiatal, és kenyérkereseti lehetőségét kevéssé titkoló hajadon lézengett. Ennek ellenére, és a kartúmi illetve el-fáseri társasági élet után magunkat a Kánaán határán érezve, hajnalig mulattunk a közkedvelt Platinumban.
Másnap pedig elindultunk vidékre. Kissé hányattatott volt az odaút, mert téves útbaigazítást kaptunk, és a fővárostól úgy 150 kilométerre fekvő Wenchit a következő tapasztalattal értük el. Az etiópok két mértékegységet ismernek tájékozódáshoz: ezek a két perc és az öt kilométer. Megtanultuk, hogy ezeket minimum triplázni érdemes.
Mire Wenchibe érkeztünk, már lement a nap. Egész pontosan számoltam a perceket, hogy vajon még marad-e annyi időnk a zöld, vulkanikus hegyek között áthaladni, hogy legalább annyit lássunk, hová dobjuk le a hátizsákunkat. Nem maradt. Viszont mikor megérkeztünk az ökoturistás community projectként is reklámozott helységbe – ahol nincs áram, csak olajlámpás –, és a kb. 15 fokban dideregve befizettük a belépődíjat, izgulhattunk azon, hogy hol fogunk aludni. Viszont sejtettük, hogy a vulkanikus tó, ami miatt tulajdonképpen jöttünk, valahol ott húzódik lent, a lábunk alatt.
A hivatalos szálláshely ugyan zárva volt a böjt miatt, de a GTZ-által is támogatott projekt vezetőjét rögtön (talán kicsit számító módon) elvezetett négyünket a saját házához, ahol felajánlott két szobát egy-egy ággyal, amihez még kértünk egy sátrat is. Aztán tüzet gyújtottak és főztek nekünk, miközben oldszkúl kazettás magnóról szólt az etióp zene, és gyorstalpalót tartottak a vállrázós táncból.
Az este során a kedvenc fotómodellem az a hétéves kislány volt hatalmas szemekkel, aki szótlanul cipelt a hátán egy három hónapos babát. Mivel a felnőtteknek épp elég dolga akadt, a kislányra bízták a csecsemőt, a tizenhét éves, gyönyörű mosolyú lányra pedig a kávébab pörkölését. Ezt nyílt parázson, lapos serpenyőben végzik úgy fél óráig, majd mozsárban megtörik a kávét, aztán készül belőle ital.
Vacsora után nem sokkal pedig elvezettek minket egy sátorba, ahol a helyi férfiak már összegyűltek, egy külön kis szobában pedig két nő aprította a húsokat. Helyileg erjesztett sörrel mondtak áldást ránk, idegenekre, és tedzset, azaz mézből készült pálinkát is kaptunk – de helyi szokás szerint ezt hármunknak kellett megosztani, ahogy egy esküvőn szokás: a menyasszony, a vőlegény és a vőfély egy kupicán osztozik. Köszönetet mondtak azért is, hogy velünk, idegenekkel törhették meg a húsvéti böjtöt, a városka történetében először.
Ezután pedig már csak a csillagok számlálása maradt hátra, de nehéz dolgunk volt, mert az ég úgy nézett ki, mintha csillámporral hintették volna be. És miután kapásból hat, hatalmas fénycsóvával érkező hullócsillagot számoltam, bebújtam a sátorba számtalan lepedő közé, hogy másnap a négyórás séta során felfedezzük a vulkanikus tó környékét, és igyunk az Ambo patak vas-zamatú ásványvízéből.
