Az első pozitív benyomás Ruandában akkor ért, amikor betettem a lábamat az országba. A csomagfelvétel és telefonkártya-vásárlás után lelkesen vetettük volna ki magunkat a kigali reptér mellett húzódó főútra, hogy matatura* szálljunk, de egy széles mosolyú fiatalember az utazótársam által lóbált zacskóra bökött: no plastic bags. Hihetetlen, de az egész országban tilos a műanyag szatyor használata 2005 óta.

Környezetbarát taxi

Szudánban megszoktam, hogy álmomból iszonyatosan kitartó legyek raja vagy évekkel ezelőtt elhasznált és az utcáról a sivatagi szél által az erkélyen szendergő testemre repített nejlonfecnik és a tegnapi újság maradéka kelt fel, így a csoda erejével hatott a tiszta közterek látványa. Míg Kartúmban a boltos sértésnek veszi, ha a négy árucikket nem négy, csupán egy zacskóba kérem pakolni, Ruandában barna papírzacskóba csomagolnak, ésszel.

Egy ország fejlődését nyilván nem a polietilén foszlányok tömegén kell mérni, de a tízmilliós (és Magyarországnál három és félszer kisebb) ország remekül teljesít, már amennyire egy tíznapos turistalátogatás alatt fel bírtam mérni. Csupán tizenöt évvel a népirtás után – amikor 100 nap alatt csaknem egymillió tutszit és mérsékelt hutut mészárolt le a kormány által támogatott milícia, az Interahamwe – az ország tudatosan törekszik az újjáépítésre és a múlt feldolgozására.

A népirtás legnagyobb emlékhelye a fővárosban áll

David, a Nyungwe erdőben megismert turistavezetőnk mással nem tudta magyarázni azt, hogy ma nincs se tutszi, se hutu, se twa, csak ruandai, mint isten közbenjárásával. És persze minden tisztelet Kagame elnöké, aki betiltott bármiféle utalást a törzsi származásra, és a korábban használatos személyi igazolványt is eltörölte.

Ruandát az afrikai fejlődés modelljeként emlegeti egy friss Newsweek-cikk is, Kagame karakán vezetésének tulajdonítva a dicsőséget. Míg röpke három és fél óra alatt fel- és leszaladtunk a 3711 méteres Bisoke vulkánról a Virunga Nemzeti Parkban, Placid, a vezetőnk szintén erről győzött meg. „Kagame elnök azt mondja, hogy Ruanda a te országod, és ha te nem teszel meg érte mindent, akkor más sem fog,” hangoztatta. „Mozgass meg minden követ, és ha biztosan tudod, hogy egyedül lehetetlen elérni a célodat, csak akkor kérj segítséget,” foglalta össze Placid az elnök véleményét a nemzetközi segélyekről.

Ruanda felismerte a természeti adottságaiban rejlő lehetőségeket – az Afrika Svájcaként is emlegetett és a Dian Fossey által kutatott gorilláiról elhíresült ország nem szégyenlős, amikor a turistáktól pénzt kell beszedni. A parkok belépti díjától a vezetők fizetségén át a szálláshelyekig minden sokkal, de sokkal drágább, mint a régió bármely más országában, de legalább van látszatja. A parkok bevételének öt százalékát Placid elmondása szerint a helyi közösségekbe forgatják vissza és a fennmaradó rész a kormányé, amely teljes iskoláztatásra és általános egészségügyi ellátásra törekszik.

Aranyhíd a Kivu-tavon

A Kongói Demokratikus Köztársasággal határos Kivu-tó partján az ember apró víkendházakat vizionál a környező dombokra, amire tíz-tizenöt éves távlatban meg is van az esély. Igaz, hogy a vidék csemetéi éppolyan maszatosak, mint a kongói menekültek és egyszál pólójukat a lyukak tartják össze – a fejlődés itt is tagadhatatlanul centralizált és a lakosság nagy része krumpli- és bio-rovarirtó termesztéséből él. És oka kell, hogy legyen annak is, hogy a degeszre tömött buszon a nyolcéves forma, vadidegen kiskölyök egyre szorosabban fogja az egyetlen muzungu kezét.

*A matatu Kelet-Afrika közkedvelt tömegközlekedési eszköze, 12 főre kalibrált minibusz, amely ritkán indul el a fedélzetén 16 utasnál kevesebbel. Plusz a csomagok.