Mivel arról még mindig nem tudok írni, hogy mi történik a Nemzetközi Bünterőbíróság háza táján (bár sejteni lehet), megírom azt végre, hogy mi történik a Núbiai-sivatagban, ha az ember kilátogat egy hétvégére.

Először is, érdemes jó zenéket, és pláne, jó embereket válogatni az útra, mert Kartúmtól körülbelül öt órányira találunk olyan területet, ahol már érdemes megállni.

De teszek itt egy kis kitérőt, mert alapvetően már Kartúmtól másfél órányira is meg lehet állni egy piknik erejéig, a Saba Louga nevezetű, ős-etikus turizmus helyen. Falunak nem nevezném, mert a semmi közepén elszórtan áll egy-egy vályogház meg néhol egy zöld mecset, és az ember álla csak lóg, hogy vajon ezek az emberek hogyan képesek a napi kenyeret meg vizet előteremteni.

Többek között úgy, hogy pikniket szerveznek a földjükön. De nem akárhogyan lehet ám oda eljutni, mert ha északra autózik az ember, közeledik pár kisebb tar dombhoz, aztán egyszercsak el kell fordulni balra. Viszont a balrafordulást magától nem tudja koordinálni az ember, hanem előtte fel kell szedni az úton a megbeszéltek szerint várakozó házigazdát, aki majd elvezet a hepehupás földúton, ahova kell.

Itt aztán leülhet az ember, még mindig a semmi közepén, viszont a Nílus mentén és néhány fa árnyékában. A gazda pedig elkezdni feldarabolni a frissen fogott nílusi halat, bepanírozza, és nyílt tűzön kisüti. A turista pedig odavan, hogy mennyire jó a fővárosi porból kiszakadni ebbe a kis oázisba, ahol senki nem néz sandán, hogy vajon mit tölt a poharába.

Viszont ha továbbhalad, átkel Atbara után a Níluson a komppal, és hajt még fél órát, ott találja magát a sivatag közepén. A kompos átkelésről is érdemes azért megemlékezni, mert az autót néhány jallabiyás-turbános földműves, egy szamár, és egy busz közé fogják a főnökök nagy valószínűséggel bezsúfolni. Persze arra is számítsunk, hogy fehérember-árat fogunk fizetni az átkelésért, ami ráadásul zsebbe megy.

Turbán, szamár, kocsi

A sivatagban csodálatos az este. Nincs más zaj, csak a szél, ami pedig további zajokat képes előidézni. Egy ideig azt hittem például, hogy van a közelben valami állat, ami időnként ütemesen pippog, de a többiek szerint csak a szelet hallottam.

És ha az ember tényleg jól választott embereket és zenét, akkor például egy kellemes, zamatos zöldséges tésztavacsorát fog elkölteni vörösborral, miközben azon álmélkodik, hogy miután lement a nap, még mindig milyen világos van a holdnak köszönhetően. Bár nincs hideg egyáltalán, azért néha magához szorítja a palacsintasütőt (amit másnap reggel rendeltetésszerűen fog használni a kiwi haver), és ráül a még parázsló grill rácsára, hogy meleg és kormos legyen a segge.

Aztán pedig bemászik a korábban, hatalmas orkánban felállított, egyszemélyes sátorba, és az átlátszó sátorlapon keresztül bámulja a végtelen horizontot. Nincs más, csak a merevre száradt és kitöredezett föld, csillagok, meg a szél. És meg vagyok győződve, hogy egy sivatagi egércsaládot is hallottam időnként neszezni, vékony, irányadó hangokat hallatott a csapat egyik tagja.

A hajnal pompásan hasad a sivatagban, de mivel az egész éjszakát gyakorlatilag félálomban töltöttem, óránként konstatálva, hogy ismét kicsit arréb ragyog a hold, nem bírtam felkelni fotózni. Meggyőztem magam, hogy kicsivel később még szebbek lesznek a színek, de mire kiszállt az álom a szememből, már mehettem is juharszirupos-epres palacsintát enni.

Visszafelé még megálltunk a szomorú kinézetű meroéi piramisoknál, de erről majd egy kulturális bejegyzés kellene, hogy szóljon. Előtte viszont ellátogatok Tanzániába, és így lehet, hogy lemaradok a várva-várt ICC botrányról.