Talán optimizmusomat mutatja, hogy rávettem az olasz barátomat, menjünk el az érdekképviselet által szervezett indiai táncestre. Ezzel két legyet szándékoztam ütni egy csapásra, mert a goai táncosok a Kartúmi Nemzeti Színházban léptek fel, így gondoltam, egyúttal kipipálhatjuk azt is a listáról. Igaz, néhányan már figyelmeztettek, hogy a színház siralmas, de ilyen kemény művelődési ház-flashre azért nem számítottam. Arra meg pláne nem, hogy vinnyogva könyörgök majd egy pohár borért.

Az előadásról annyit érdemes megjegyezni, hogy a Goa tartományból érkezett énekes Elvisnek hívatta magát, olyanokat mondott, hogy „kezeket a magasba”, és még egyéb módokon is igyekezett motiválni a mozdulatlan, mintegy száz fős közönséget a szabad téri, hatalmas betonszínpadról. Nem sok sikerrel. Tisztára azt éreztem, hogy ez valami Fásy-féle rakenroll, de amikor jobb oldalamon észrevettem az egész testet beborító, fekete burkába öltözött, igéző tekintetű nőt, abbahagytam az idétlenkedést.

Igazából már indulás előtt is ittam volna egy pohár sört, de ahogy ott ültünk a szabad ég alatt, és a szemem sarkából láttam egy repülőgép lassúságú hullócsillagot, mániákusan megkívántam a vörösbort. Legutóbb a múlt héten ittam alkoholt, a két, egymást követő Halloween bulin, és bár épülnek a kapcsolataim, semmilyen tudatmódosító szert nem szereztem még be.

Az agyam elkezdett kétségbeesetten a sör és a bor tematikával foglalkozni. L. és én körülbelül minden huszadik percben az alkoholra tereltük a témát, és felcsillant a szemem, amikor egy felszolgáló tálcával járt körbe, tele reménykeltő, fémdobozos italokkal. (Nyilván valami Pepsi termék volt, mert a Coca-Cola a 1997-es embargóval kivonult az országból, és ma is kevés helyen terjesztik csak.)

A műsor felétől kezdve viszont a döbbenettől nyüszögve nevetgéltem. Elvis úgy konferált fel egy dalt, hogy „ez a dal a fíniről szól. A fíni egy tipikus goai alkohol. Ez egy alkohol!”, visszhangozta, „amit, ha jártak már külföldön, biztosan megkóstoltak”. A fehér dzsalabiába öltözött muszlim férfiak és fejkendős nők pedig dermedt csöndben ültek tovább. Ekkor már azon gondolkoztunk, hogy megisszuk a táskámban lapuló, 100 % természetes anyagokból készült szúnyogriasztót.

Végül viszont az arab módszernél maradtunk. Miután csapatmunkával – hála a nyitott ablakoknak – arréb toltunk egy amdzsadot, azaz helyi furgontaxit, ami teljesen ráparkolt a kocsinkra, beültünk egy kávézóba a Garden City negyedben. Kikértünk egy sheeshát, és mivel kizárólag csak epres ízesítésűt árultak _bármilyen_ italból, tonikról vagy gyömbérről persze álmodni sem lehet, víznél és forró csokinál maradtunk.

A vízipipa kitartott vagy három óráig, és attól, hogy kellemesen szétfollyak a kanapén, csak a szúnyogok és az illendőség tartott vissza – én voltam az egyetlen nő. Meg az, hogy nem tudtam kiverni a fejemből azt a két deci, hűs és telt ízű vörösbort, miközben az expatok belterjességéről, Umberto Ecóról és európai vacsorákról társalogtunk. Hogy milyen jó is már az elején, főzés közben kibontani egy Cserszegi Fűszerest.