Szilveszter ugyan régen történt, de fel kell idéznem akkori kirohanásomat, mert magamat is jól megleptem vele.
A budapesti Szavanna klubban beszédbe elegyedtem egy kameruni mérnökpalántával, aki szemét elkerekítve hitetlenkedett Szudán nevének hallatán. Percekig óbégatta, hogy mi a fenének menne bárki is egy ilyan istenverte helyre, mire én hirtelen indulattól vezérelve védelmembe vettem az országot.
Elegem volt abból, hogy Kelet-Afrika bármely tetszőleges országától egészen Magyarországig olyan kép él az emberek fejében válogatás nélkül, hogy Szudán a legkietlenebb helyek egyike, amelyet nem lehet túlélni.
Igaz, hogy az elején szívtam a fogamat, de két és fél év alatt megszerettem.
Sehol nem találkoztam olyan kedves, vendégszerető és országjukra büszke, noha panaszkodni szerető, emberekkel, mint itt. Még ha vályogkunhyóban is él a faszikám, biztos, hogy megkínál teával vagy vízzel. Óvatosan kell bánni a bókokkal, mert ha megtetszik egy fülbevaló, menekülttáborban élő tulajdonosa nekünk adja.
Rettenetesen sok az elmondandó történet, viszont energiám és időm hiányában nem frissül a habub.
Így lett a vége a napi fotó.
Iskolás gyerekek a főváros, Kartúm Soba Aradi negyedében. Ezt a vályogházakkal beépített, sivár területet főként Dél-Szudánból és Darfúrból menekült IDP-k (internally displaced person) lakják.
