Egy pillanatra azt hittem, hogy elsüllyedek szégyenemben, egyúttal pedig hatalmas rokonszenvet éreztem a szudáni férfi iránt. Az történt, hogy megnéztünk egy albérletet a város Al Tayif negyedében – ami nem valami elegáns, viszont már 180.000 forintért lehet találni egy két hálószoba plusz nappalis lakást. Ezután pedig éreztük, hogy hamarosan megéhezünk, viszont közelgett az a három perc, amely alatt lemegy a nap. Tuktukot kellett találni térkép és arabtudás nélkül, gyorsan.

Kissé bizonytalanul, de kiálltunk a hatvanadik utcára (fény és sávok nélküli autó-, tuktuk- és gyalogosforgalom) és leintettük az első tuktukot. Mondtuk a sofőrnek, hogy a Beatles étteremhez szeretnénk menni. Nem értek angolul, mondta, és elhajtott. A második szintén. A harmadik tuktuk ablakait műanyag függönnyel vonták be, aminek hasznosságát később, a sálamat szorosan a lélegzőjárataim elé tartva értettem meg. Ez a sofőr szintén csak a vállát vonogatta arra, hogy A esetben melyik éttermet, B esetben melyik szupermarketet, C esetben meg milyen főhadiszállást keresünk.

Épp egy rendőrőrs előtt álltunk, ahonnan segítségünkre érkezett egy megbecsülhetetlen korú (valószínűleg fiatalabb, mint hinném), angolul kicsit értő férfi, Peter. El is magyarázta a sofőrnek, hogy hova vigyen minket, ő pedig bemondta az öt fontot (ötszáz forint) viteldíjnak. Persze rögtön replikáztam kettővel, de nem engedett. Semmi baj, jött egy másik, aki szintén öt fontot akart. Peter kisvártatva odalépett a tuktukhoz, miközben alkudoztunk a fiatal sofőrrel, váltott vele pár szót, mire a csávó azt mondta, no problem, mi meg beszálltunk. Ekkor viszont a rendőr pénzt nyújtott be az ablakon a sofőrnek és azt mondta: a különbözetet én fizetem. Erre kétségbeesett tiltakozásban törtünk ki és minden lehetséges, tagadó jelentéstartalmú gesztust bevetettünk, hogy tegye el a pénzt azonnal. Leég a képemről a bőr, ha egy szudáni rendőr fizeti ki a taximat.