Annak ellenére, hogy a kartúmi elit nem lát az orránál tovább, valójában nem Kartúm az izgalmak középpontja, hanem történelmi elődje, Omdurman. Itt, az egykori fővárosban találkozhat az ember például a táncoló dervisekkel, akik kikérik maguknak a táncolást, viszont iszonyat barátságosak.

Szudán viszonylag kevés pontban egyezik Magyarországgal, abban viszont hasonlít, hogy ugyanannyira fővárosközpontú. Ahogy a budapestiek szemében a Budaörs tábla után minden „vidék”, az ötmillió kartúmi is hasonlóképpen gondolkodik. Kartúm egyébként három városból, a politikai-üzleti gócpont Kartúmból, valamint Bahri és Omdurman körzetekből áll.

Omdurman egyik lényeges eleme – a volt vallási-politikai vezető, a Mahdi sírján és a hatalmas, (nem vidéki) focipálya méretű piacon kívül – a szufi muszlimok, másnéven dervisek attrakciója. Ennek megvan a turistás változata, amelynek során a vallást aktívan gyakorló szufik vélt vagy valós transzba pörgik magukat, de én ezt a mai napig nem tekintettem meg.

Omdurmani barátaimnak köszönhetően viszont kétszer is részt vettem a szufik pénteki összejövetelén a saját közösségükben, egy házak által körebezárt, jellegzetes piros-zöld, háromszög alakú zászlókkal díszített kis téren.

A második alkalommal kicsit nehezebben találtunk oda, mert mindegyik földút ugyanolyan apró, ugyanolyan összetételű szeméthalmok övezik, és olyanolyan külsejű házak állnak a sarkon. Ha az ember elunja a körbe-körbe cikázásást, célravezető feltárcsázni a szufi ismerőst, leinteni egy járókelőt, és megkérni, hogy adjon koordinátákat a vonal másik végén hallózó ismerősnek.

Ezúttal a leintett omdurmani fiatal beszállt az autónkba, és eldirigált a másfél utcányira levő gyűléshez, ahol szufink már várt minket. Egyedül nem is mertem volna elosonni a szabályos téglalap alakot felvevő, csupa piros-zöld klepetyusba öltözött, ’llah ’llah-szótagokat kántáló hívők mögött.

Az van ugyanis, hogy a nők az egész jelenség mögött, egy kis helyen ücsörögnek vagy állnak, míg a férfiak a téglalaphoz közelebb foglalnak helyet, vagy inkább részt vesznek a ceremóniában. A szertartés ezen része, a zikr (vagy dikr), abból áll, hogy a téglalap közepén egy csoport dobokkal és egy sipkát viselő bolonddal jár körbe, és néha megáll, majd visszafelé indul el, míg a négyszöget alkotó többiek egy helyben táncolnak, és olykor hevesebben ejtik ki ajkukon az ’llah ’llah-szótagokat.

Ez különösen akkor fodul elő, amikor a sejk, a vallási vezető – akit arról lehet megkülönböztetni, hogy nem piros-zöld jallabiyát hord piros átkötővel, hanem színes, kockás öltözetet, mellesleg roppantul sármos – éppen eléjük ér és botjával hadonászva, mosolyogva tüzesebb istenimádatra bíztatja őket.

A szufizmust „iszlám miszticizmusként” is emlegetik, amelynek tagjai az isteni szeretetet és tudást isten személyes megtapasztalásával igyekeznek elérni. A külsőségeket megragadva azt lehet mondani, hogy a szufik nem csupán susogva, füzért morzsolgatva rebegik el imáikat, hanem zenével és tánccal ünneplik istent. De amikor valaki táncra utal, azt kikérik maguknak, arra hivatkozva, hogy a zikr pusztán az ima fizikai része. A kellemes, ámbár roppant repetitív táncnak tűnő zikr lényege isten (másnéven Allah) gondolatban tartása nevének és a Korán egyes részeinek ismétlésével.

Miután eleget futottak körbe olyan másfél órán keresztül, a szufik felállítanak egy kis sátrat a nőknek, akik mind hidzsabot, azaz kendőt viselnek a fejükön, és ettől kicsit távolabb imaszőnyegeket terítenek le a négyszög közepén. Ekkor megkezdődik az ima, majd a tanítás következik. Amikor először vettem részt szufi szertartáson, a sejk a felelősségteljes szexualitásról beszélt – amely témaválasztást igen nagyra értékeltem egy muszlim vezető szájából.

A zene-táncból a nők egyébként oly módon veszik ki a részüket, mint általában a szudáni esküvők alkalmával: jobb kezüket vállmagasságba emelik, és mutatóujjukkal „A number 1”-jelet formázva ritmusosan integetnek. (Nem vicc, Észak-Szudánban tényleg ebben merül ki az esküvői tánc.) A hawadzsát pedig megint sikerült meghatniuk azzal, hogy hatvanéves forma nők azonnal át akarták adni a műanyag széküket és megkérdezték, hogy inti muszlima?, azaz muzulmán vagyok-e.

Amikor pedig szolídan mosolyogva visszautasítottam a helyet, egyikük arréb toszogatta a két kerti szék közötti karfára omló leplét, és intett, hogy üljek le. Ígyhát két szufi asszonyság között kuporogva nézhettem az omdurmáni dervisek szaladását.