Még élek. Ez mondjuk a blogból nem világlik ki olyan tisztán.
Lassan egy éve és négy hónapja élek Kartúmban, mondhatni, ez az otthonom.
Amikor megkérdezik, hogy és hát hogy tetszik Szudán, legtöbbször azt válaszolom, hogy érdekesnek találom. Ez elég diplomatikus válasz, ráadásul nem hazugság.
Balra menekültek viskója, jobbra építkezés
A hely még mindig rettentő komplex, a szudáni még mindig barátságos és iszonyatosan makacs népség, az autóvezetés még mindig felér egy adreanlintrippel, Jubában még mindig nincs közvilágítás és az ember hullámvasúton érzi magát a hepehupás földutaknak köszönhetően.
Továbbra is úgy érzem, hogy Szudánt megérteni egy emberöltőbe is beletelik, ha egyáltalán. Áprilisban választások lesznek, bár fejembe nem fér, hogy hogyan képzelik a negyvenmilliós lakossággal megértetni, hogy hogyan kell majd a hat különböző szinten egyúttal szavazni: a szudáni köztársaság elnökére, Dél-Szudán elnökére, az államok kormányzóira, a parlament tagjaira, Dél-Szudán és az államok nemzetgyűlésének tagjaira.
Mindezt egy olyan országban, ahol a 15 év feletti lakosság 40 százaléka nem tud írni és olvasni.
Család Kartúmtól 50 km-re északra
Szóval érdekes idők jönnek, különösen, hogy ha – miután a választásokat remélhetőleg különösebb hirig nélkül túléljük – 2011 januárjában népszavazás lesz arról, hogy Dél-Szudán elszakadjon-e. Ahogy a dolgok jelenleg állnak, érdemes lenne nagy pénzeket tenni a szakadás mellett. Délen csakis erre várnak, viszont kevéssé gondolták végig azt, hogy mi lesz azután.
Beszélgettem egy dinka fiatalemberrel – mondanom sem kell, szinte nyakmerevedést kaptam, amint igyekeztem a szemébe nézni, kitartóan a kétméteres magasságba –, aki azon a véleményen volt, hogy a kérdések tisztázódnak majd maguktól, ha itt az ideje.
Úgy érted, kérdeztem, hogy a nyugati mentalitás, miszerint a vezetőiteknek el kéne gondolkodni az olyan alapkérdéseken, mint hogy mi lesz az állampolgársággal, mi lesz az északon élő déliekkel és a délen élő északiakkal, mi lesz a pénzetek neme és az országotok neve, mi történik majd a nemzetközi egyezményekkel, amelyeket a jelenlegi koalíciós kormány írt alá - mindez a helyi gyakorlatot figyelembe véve irreleváns?
Igen, mondta. Ezekre a kérdésekre előre felkészülni nemigen lehet és nem érdemes, véltem felfedezni a válaszában. És bármennyire is igyekeztem kicsikarni véleményét arról, hogy vajon valós veszély-e a Dél-Szudánon belüli konfliktusok elharapózása a feltételezett függetlenedés után, ellenállt.
Olyan rossz nem lehet, amilyen rossz a legutóbbi, huszonkét éves polgárháború idején volt, mondta, amely 2005-ben ért véget. És persze burkoltan célzott arra, hogy a jelenlegi, törzsi jelzővel illetett összecsapások, melyekben kb. 2500 ember vesztette életét csak 2009-ben, az északi kormány furmányos bujtogatásának eredményei.
"Ha saját országunk lesz, egyek leszünk," mondta, hozzátéve, hogy a háború alatt déli nem gyilkolt délit. Ami erős megszépítése a tényeknek, hiszen a nuer-dinka ellentét miatt minimum 85.000 civil vesztette életét.
Hozzátette azt is a Bor nevű, hányatott sorsú városból származó férfi, hogy ha beüt a ménkő, ő akkor is marad. „Egyszer már elmenekültem, most nem tehetem meg újra. Ha én mennék, ki maradna?”
