Cakk-pakk (Fotó: Paul Banks)

Egy ideje írom a fejemben azt a sztorit, amely a szemem előtt zajlott egy kartúmi piac melletti nagy, poros, kietlen téren, ahol többszáz dél-szudáni várakozott hetek óta, csomagjaikat többméteres kupacokban buszokra és teherautókra csomagolva, hogy elindulhassanak délre.

Nagy vitát folytattam egy dél-szudáni barátommal arról, hogy hogyan képes Unity Állam kormánya azóta többezer dél-szudáni menekültet (akik az észak-déli polgárháború alatt Kartúmba menekültek) visszatelepíteni azért, hogy megerősítsék saját állásukat.

Ha minden igaz, január 9-én kezdődik a népszavazás, amely során a félautonóm Dél-Szudán polgárai eldöntik, hogy önálló országot akarnak-e vagy sem. (Más kérdés, hogy a szavazási jogosultságról szóló törvényt rettentő nehéz értelmezni, nagyjából az szavazhat, aki bizonyítani tudja dél-szudáni gyökereit.) Ezért a déli államok hónapok óta kampányt folytatnak a belső menekültek (internally displaced people, IDP) visszacsalogatására annak ellenére, hogy a dél-szudáni városok nem képesek őket befogadni.

Így fordulhatott elő például az, hogy az olajban gazdag Unity fővárosa, Bentiu, kb. tízezer IDP-vel küszködik úgy másfél hónapja, akiket 5-6 általános iskolában szállásoltak el. A kormányzat pedig vészhelyzetet deklarálva nagy nyomást gyakorol az ENSZ különféle programjaira (mint a World Food Programme) és mindenféle nemzetközi non-profitra, hogy biztosítsanak élelmet, vizet és szállást a visszatérő lakosságnak.

 Hetekig vártak az indulásra (Fotó: Paul Banks)

Jövő márciusig 250-300 ezer embert szándékozik a dél-szudáni kormány visszatelepíteni, amihez csak jó szerencsét tudok kívánni. Másrészt meg visszataszító, mennyire átpolitizált a "Come Home To Choose" kampány, hiszen ezeknek az embereknek jó része tíz-húsz éve él északon, sőt van, aki ott született – hogy lehet akkor Dél-Szudán az otthonuk?

A buszok még mindig jönnek északról délre, ezen a héten is láttam néhányat Dél-Kordofán Államban, amely észak és dél határán fekszik. Időközben lezárult a népszavazási regisztráció, különösebb konfliktusok nélkül, de vádaskodásokban gazdagon. Az északi kormány azt állította, hogy a déli kormány nem engedi északon regisztrálni a polgárokat, attól tartva, hogy az ország egysége mellett szavaznának. Olyat is lehetett viszont hallani, hogy Kartúm dél-szudáni lakosai mindenféle fenyegetések (fizetés megvonása) miatt voltak kénytelenek regisztrálni.

Maga a procedúra – amelyet a 2005-ös békeszerződés írt elő – a népszavazási bizottság egyik képviselője szerint három év késéssel zajlik. Léteznek elemzések arról, hogy mi lesz, ha elhalasztják (a napokban jogászok benyújtottak egy erre irányuló kérelmet), de annyit két év alatt megtanultam, hogy az elemzések Szudánban egy nap leforgása alatt értelmüket veszthetik. Az világos, hogy Afrika leghosszabb (összességében mintegy negyven éven át tartó) polgárháborúja után Szudán jobbat érdemel.

 Férfiak a Nílus mentén, Saba Loga (Kartúmtól északra)

Ahogy elnézem a zöld Nuba-hegyeket és a karsztból kinővő fákat, amelyek rózsaszínt virágoznak, vagy a Nílust Kartúmtól másfél órányi autóútra, ahogy csöndesen folyik a kis tanyákat táplálva, remélem, hogy nem lesz nagy gáz. Szudánnak jó esélye van, hogy élhető ország legyen – ha nem lenne ilyen istenverte komplex.