A tegnapi biztonsági bevezetés után, amelyen kb. két órán keresztül a lehetséges terrorista- és egyéb veszélyekkel fosattak minket, elkövettünk egy kisebb vakmerőséget. Ketten lányok végigsétáltunk egy olyan tízenöt perces utat a félsötétben – inkább sötét, mint nem, mert a nap komolyan lenyugszik háromnegyed hétkor egy pillanat alatt, közvilágítás meg nem nagyon van. Szóval hiába voltunk mindketten hosszúnadrágban, a vállaimat pedig még sál is fedte, nagyon egyértelmű lehetett, hogy két nyugati nő keres magának kaját este nyolc után. Amikor otthon minden macsó füttyentésre azonnal beintettem, még nem tudhattam, hogy milyen, ha az összes kocsi, tuktuk és teherautó rádudál vagy rávillogtat az emberre.
Végül egy egyiptomiak által üzemeltetett pékségben kaptunk egy-egy ajándék sütit és eligazítottak egy sarkon túli étterembe, ami nem volt ott. Inkább hazafelé vettük az irányt, és örültünk az ismerős élelmiszerboltunk látványának. Itt végül bevásároltunk kecskesajtból, pitából és gyümölcsléből, összesen hat szudáni fontért (hatszáz forint). Azt sem gondoltam volna, hogy grapefruit- vagy bármilyen más gyümölcs levéből egyszerre meg tudok inni három decinél többet, de tegnap este tizenöt perc alatt elfogyasztottam egy egész literrel, ma pedig ugyanezt hasonló eredménnyel ismételtem.
A különféle geo-, politikai- és biztonsági tréningek közötti szünetben beugrottam egy szendvicsért: egy fontért (száz forint) kaptam kiflibe kent babpürét, amire kértem még padlizsánkrémet is (ez sokkal savanykásabb, mint otthon) plusz egy fontért. A kísérletem, hogy megnyerjem magamnak a büfést, nagyjából sikerült: háromszor próbáltam némileg eltérő kiejtéssel mondani azt a szót, hogy „taib”, ami azt jelenti, hogy „jó”. Amikor végre megértette, rákérdezett, hogy honnan jövök, majd rávágta, hogy a mobilját Magyarországon gyártották. Mondhatni, egy újabb bizonyíték a finn-magyar rokonságra.