Csámborgok a konténerek között egyik tréningről ki, másikra be, közben igyekszem leadni a huszadik kötelező, kitöltött formulát (ha épp bent van a hivatalnok, insallah). A vörös homokon gázolva mellém kerül egy bangladesi kinézetű, egyenruhás férfi: „Orosz vagy?” Nem. „Ja, jó.” Tréningünk utolsó napján rajta kívül még két ember firtatja a nemzeti identitásomat, és az egyikük többé kevésbé meg is győz, hogy valahol Szíria környékén kell keresnem az igazi őseimet.

Két órával azután, hogy leoroszoznak, a szervezet felépítéséről szóló – ki tudja már, melyik szekcióhoz tartozó – bevezetésen az előadó félbeszakítja saját magát, az én irányomba néz, és felteszi a kérdés: „Ön kanadai?” Nem, viszont az előbb orosznak néztek. Az ürge bármiféle kommentár nélkül továbbhalad a prezentációban.

Eredetem firtatását a harmadik körben akkor élem meg, amikor éppen fel kívánom venni a Bibliát, az észak-déli konfliktust lezárandó CPA-t (a többszázból egy mozaikszó, amit álmomból felébresztve is vágok: Comprehensive Peace Agreement) – ez egyébként a mellékletekkel együtt 241 oldal. A kolléga pedig, amint belépek az ajtón és bemutatkozom, megkérdezi, hogy „szír vagy, ugye?”. Nem, nem vagyok, egyébként vicces, mert ma már orosznak is néztek, csakúgy, mint kanadainak. Az nem lehet, ő biztos benne, nézzek csak utána. Kell, hogy legyenek őseim Szíriában vagy Palesztínában, ezt ő meg tudja mondani az arcom karaktere alapján. De legalábbis török vagy görög felmenőket szerezzek elő, vagy, ha más nincs, izraelieket. Finoman utalok a joviális jordán férfinak arra, hogy ez utóbbit könnyebb lenne produkálnom, amire egy diplomatikus fejcsóválással közli, hogy nem. Ő biztos abban, hogy nekem Szíriában kellene ősöket keresgélnem, nem lehetek én zsidó. Aztán meghív magához house sittelni, mialatt ő távol lesz három hétig. És ígéri, szól, ha hall hosszútávra kiadó szobáról. Felméri az igényeimet is gondosan, például zavar-e, ha másokkal kell együtt laknom. Dehogy, úgy sokkal izgalmasabb. „És van bőrszín-preferenciád?” Egy kicsit meglepett.