Ugandában minden klappolt. Ellátogattam például arra a teafarmra, ahol másfél évvel ezelőtt akartam önkénteskedni. Miután végigvezettek az egész teagyáron, a koloniális stílusú vendégházban szálltam meg, és a gyár főnökével, a mindig mosolygó Mr. Rogersszel ittam a helyi pálinkát, a waragit. Ezt egyébként nagyon praktikus kiszerelésben is lehet kapni: ha jól emlékszem, 80 ml-es űrtartalmú műanyag tasakokban is árulják, ami különösen az újpesti munkásemberek életét könnyíthetné meg, hiszen remekül elfér a mellzsebben.

Napfelkelte Fort Portal közelében

A pálinkázós estén a 2011-ben esedékes ugandai választásokról is beszéltünk – egy mobiltelefon árus ezzel kapcsolatban Kampalában sztoikusan megjegyezte, hogy „igen, vér fog folyni”. Mr. Rogers pedig egy idő után szomorkásan kijelentette, hogy ő már öregember. Harminckét éves. Ugandában pedig negyvenkilenc év a várható élettartam.

A gyár legizgalmasabb egysége az volt, ahol irtó élénken terjengett a frissen aprított tealevél illata: miután fémvályúkban, hatalmas ventillátorok segítségével csökkentik a tealevelek nedvességtartalmát, zsákokba rakva átkurblizzák a következő helyiségbe, ahol felaprítják a leveleket. Ezután beindul a fermentáció, majd forró levegő befújásával tovább szárítják a teát, és végül szortírozzák a minőségétől függően. Mindeközben pedig óránként mintát vesznek és tesztelik a minőséget. A végén pedig egy homokra hasonlító, szemcsés állagú valami kerül a vásárlóhoz (nagy része a mombasai teaaukción keresztül), amit forró víz és tej keverékével és fűszerekkel készítenek el, isteni íze van, ezt hívják afrikai teának.

A Queen Elizabeth National Park nem volt beiktatva, de mivel útba esett, megálltam. Mondjuk a megállás körülbelül húszpercenként következett be, hiszen a matatu újabb és újabb embereket vett fel. Ennek köszönhetően közelről láthattam, hogy hogyan készítik elő a csemegének való szöcskéket a pirításhoz: a sréen előttem ülő fiatal nő kosara tele volt zöld ízeltlábúakkal, melyek közül mindig marokra fogott egy kupacnyit, és egyenként letépte a végtagjaikat és a szárnyukat. Sercegő hanggal járt ez a folyamat, és a szöcskék antennái még utána is mozogtak. Állítólag finom ropogós a pirított szöcske, de ezek után úgy döntöttem, hogy a kíváncsiságomat beáldozom a vegetarianizmusomnak.

A parkban az volt a legviccesebb, hogy a kempingben, ahol meg akartunk szállni – de egész nap nem bukkant fel senki, ezért megbonyolódott az éjszaka – egy víziló terpeszkedett a füvön. Aztán befizettem egy hajóútra a Kazinga-csatornán, amelynek során megtudtam, hogyan pihennek ezek a termetes, de gyorsan szaladó állatok a vízben: az idegenvezető legalább négyszer elmondta, hogy az első víziló kiteszi a fejét a partra, a másik ráhajtja a buksiját az első hátára, a harmadik a második hátára, és így folytatják szépen sorban, míg mind el nem alszik.

A bölények is ott dagonyáztak a vízben, és amikor továbbhaladtunk, láttunk egy megtermett példányt magányosan. Kiderült, hogy őt a csorda száműzte, mert már kivénhedt, és nincs ereje megküzdeni a fiatal csordavezérrel, ezért örök életére egyedül marad. A turistacsoport leginkább az élénk kék begyű jégmadárért volt oda, de láttunk lármás rétisast is, amely állítólag egyetlen párt választ élete során. Ez az elefánt meg azon kevesek egyike, amely túlélte Idi Amin és katonái mészárlását, akik egész vadasparkokat irtottak ki.

És mivel még este hatkor, a naplemente és a közlekedés megszűntének vészes közeledtével sem tűnt fel senki a kemping környékén, úgy döntöttünk a dán utazóval, hogy megreszkírozzuk az isten háta mögött rekedést. Visszakocsiztunk Katunguruba, és mire odaértünk, már vaksötét volt, amiben – felteszem – mi világíthattunk, mert megkezdődött a muzunguzás. Az egyutcás, jobban mondva főút menti faluban se világítás, se semmi nem volt, kivéve az egy panziót, amely leginkább egy jólfésült bolhafészekre emlékeztetett, viszont minden szobának más kontinens nevét adták.

Miénk lett Európa, és egy ágyon osztoztunk, amely fölött szerencsére volt szúnyogháló. Úgy negyed órát azzal töltöttem, hogy csomót kötöttem a lyukakra, és betuszkoltam a háló szélét a matrac alá: eddigre viszont annyi szúnyog gyűlt össze a szobában, hogy még a fülembe dugott zene sem tudta elnyomni a zümmögésüket. Hosszúújjúban és a hálózsákot nyakig magamra húzva izzadtam a reggelt várva, majd felszálltam egy Mbararába tartó, reggel hetes buszra.

És azon gondolkoztam, amit a koszmók, ismerkedő kislány mondott, amikor a sötétben kint ültem a panzió előtt egy csapatival. „Muzungu, hogy vagy? Milyen az életed?” Köszönöm, jó az életem. És a tiéd milyen? „Köszönöm, jó az életem”, mondta. Rajta pont volt cipő.