„Nagy bajban vagyunk,” mondta Henry, tanzán vendéglátónk az utolsó estén Addisz-Abebában. Miután elfogadta négyünk nevében az egyik haverja vacsorameghívását, ráébredt, hogy megígérte Haptom nevű őrének is, hogy benézünk hozzá. Eddigre viszont a fülemen is a savanykás injera kenyér jött ki, és égett a gyomrom a csípős szószoktól és a házilag erjesztett italoktól.
Noha a tradíconális etióp konyha régóta nincs az ínyemre, az a kevés, amit négy nap alatt láttam Etiópiából, kárpótolt minden gyomorégésért. Készültem ugyan a hagyományos, vállrázós táncra és a gyönyörű nőkre, a főváros és egyben önálló állam Addisz-Abeba éjszakai életére és a vidéki táj csodájára, de azt nem gondoltam, hogy azonnal megszavazom Etiópiát másodiknak, rögtön Uganda után.
Apró dolgok dícsérete – ez nagyjából leírja utazásunkat a szomszédos Etiópiába. Amikor butáni útitársammal betettük a lábunkat az országba, és kellemes napsütés fogadott enyhe szellővel és olyan 25 fokkal, egy párhuzamos világban éreztem magam. Fél éve nem jártam olyan helyen, ahol 30 fok alatti az átlaghőmérséklet, és mikor éjjel 4-kor a kartúmi reptérre érkeztünk, még 42 fok volt.
Addisz-Abebától nem feltétlenül kulturális megváltást vártam, bár meg kell hagyni, kicsit fellélegeztem attól, hogy ortodox keresztények között tölthettem 96 órát. Régóta foglalkoztat egyébként, hogy Szudánban milyen erősen belém ivódtak bizonyos elvárások: sem Tanzániában, sem Etiópiában nem tudtam kezdetben kilépni az utcára a vállon lazán átvetett sál nélkül.
Amit Addisztól vártam, az egy szabadabb légkör, zöldebb táj és tisztább levegő 2300 méteren, kedves emberek, nemzetközi ízek, egy pohár bor és éjszakai mulatóhelyek. És előre sejtettem, hogy az utazás fénypontja a Wenchibe tett kirándulás lesz.
A kedves emberek-kategória egyébként nem kapott magas minősítést, mert az etiópok nem kimondottan azok. A légikisasszonyok konkrétan bagóztak a középméretű hátizsákomra, amelyet végül a lábam között – a legkevésbé biztonságos módon – kellett tartanom az utazás ideje alatt. A kávézókban pedig néha úgy éreztem, mintha Magyarországon lennék, annyira voltak készségesek és barátságosak a kiszolgálók.
Miután Henry autóval körbevitt minket a városon, és megállapítottam, hogy az utcakép nagyjából megegyezik Kelet-Afrika nagyobb városainak látképével, svédasztal-rendszerben megebédeltünk olyan ezer forintért, amely több boldog pillanatot is okozott.
Először is, a spenót az tényleg spenót volt, nem a seízű, ámde hasonlóan zöld molookhia, amivel Szudánban a spenótot helyettesítik – és ami az etimológiájából levezetve régen felséges eledel lehetett, kedvencem, a Malik név ugyanis királyt jelent (molook=király, többesszáma molookhia). Valamint, elfogyasztottunk az ebédhez egy üveg dél-afrikai vörösbort, amiért Kartúmban nyolcvan korbácsütés járna.
Az egyik legszürreálisabb élmény az Addisz-Abeba-i Sheraton hotel épülete volt. A szocreaál tízemeletesek és kéregető gyerekek magas száma után megdöbbentő vizuális élmény volt besétálni a neoklasszicista jegyeket, cirádás ajtókat és ízléses bárpultot felvonultató épületbe. Nyilván nem itt szálltunk meg, viszont sokkoltuk magunkat kicsit a manikűrözött bokrokkal körülvett medence és a grandiózus lépcső látványával.
Majd másnap délután megkezdtük kirándulásunkat a frissen pörkölt kávé és hamis-banán-kenyér helyszínére, ahol a helyi öregek áldásukat adják az idegenekre és megszámolhatatlanok a hullócsillagok. Ez Wenchi.
