A helyzet Szudánnal kapcsolatban az, hogy a sporadikus ellenszenv és kínlódások ellenére zavarba ejtően könnyen hozzászokik az ember, mi több. It grows on you. A legutóbbi szívmelengető élmény a délre fekvő Kostiba tett látogatás alkalmával ért, amint délelőtt tízkor teljes szudáni reggelivel vártak a vendéglátóink.
Persze gyakran rémes agyfaszt kap az ember, például amikor sorbanállásnál egy apró, színes tobba (egész alakos kendőbe) és gyomorforgató mirha-felhőbe tekert nő tolakszik hátulról bele szinte a hátizsákom legmélyére, míg én kemény izommunkával igyekszem talpon maradni.
Vagy mondjuk akkor, amikor naplemente után, a vaksötét utcákon komótosan sétál át előttem egy kivilágítatlan, jallabyás és turbános férfi, miközben egy személygépkocsi balról U-kanyarral vág be elém, miközben jobbról egy tuktuk dönt úgy, hogy neki van elsőbbsége, hátulról meg egy teherautó villogtat rám.
De ezekkel, meg az állandóan elromló dolgokkal (a kezemben maradt hűtőszekrény-kilincstől kezdve a márciusban megnyitott merowe-i gátig, amely napi nyolc órás áramkimaradásokat okozott), a patópált megszégyenítő bukra inshallah-mentalitással, a mindent beborító szeméttel és a szemüket kocsányra eresztve bámuló arab férfiakkal, meg az omladozó irodákban semmittéve pöffeszkedő hivatalnokokkal egy idő után meg lehet barátkozni. Vagy ha nem is, de tolerálni lehet őket.
A szudániak alapvető barátságosságát meg nem érdemes vitatni, bár első pillantásra és az ország történelmére, meg a Nemzetközi Büntetőbíróság által vádolt elnökükre tekintve ez nem derül ki. Viszont kellő alázatot és nyitottságot tanúsítva ki lehet hozni belőlük a vendégszeretetet.
Kostiban egy ökoturista projektet akartam meglátogatni, ami az eredeti információk alapján már látogatható lett volna, ennek ellenére a nagy pusztát bírtam csak megtekinteni a Fehér Nílustól fél kilométernyire. Állítólag lesz majd itt madárles, meg körhinta és óriáskerék, úgy három hónap múlva (szorozzuk meg tán kettővel).
Mindezt a reggeli közben mesélték el a projekt fejei, rettentően kellemes egyetemi professzorok és non-profit vezetők, amint egy négyórás út után megérkeztünk Kartúmból. Azonnal az asztalra került három hatalmas nílusi tilápia rántva, egy adag falafel és phool tojással elkészítve, meg valami szottyadt marha és friss kenyér.
Erős koncentrációval el tudtam érni, hogy a bal kezemmel még véletlenül se segítsek a jobb kezemnek, amely egy darab kenyérrel igyekezett letépni a halból egy darabot. A bal kézzel ételt érinteni tilos, a jobbal viszont kiválóan lehet tumkolni a közös tálból. Nem voltam biztos benne, hogy mi a szokás, de a szálkákat tányér híján csak simán az asztalon hagytam. Szalvéta nem volt, sem az asztal körül ólálkodó kutya vagy loboncos apród, így a szolíd reggeli végeztével diszkréten kiosontam az udvarra kezet öblíteni.
Aztán elindult a menet a leendő ökoturista-park irányába, és a nap egyre magasabbra hágott, én pedig olyan egy óra múlva vattát köptem a forróságban. A kartúmi 45 Celsius után nem sok minden verhet fejbe, gondoltam, de Kostiban mindenféle árnyék kegyelme nélkül ért a nap ereje. A férfiak azon viccelődtek, hogy hiszen 35 foknál nincs több, és ezt én is tudhatnám. Miután a szívhangom csaknem egy delfinéhez közelített, hitetlenkedve esküdöztem, hogy minimum 42 fok van.
A valóságot, ami különben is relatív, már nem tudom meg, az biztos viszont, hogy a nyakam rendkívül szabályos ívben égett le a rövid- és hosszúújjú póló két rétege és a fejkendő alatt. A reggeli hal pedig a hasamban kuruttyolt egyet, mikor megkezdtük a fővárosba vezető újabb négyórás útunkat, és elégedetten nyugtáztam, hogy Szudán barátságos egy ország. (Kedves olvasó, ne kövesse a híreket a dél-szudáni törzsi összecsapásokról vagy az ország nyugati, Dárfúr nevű régiójáról.)
