Az egyik pillanatban úgy érzem, hogy szétdurran a fejem a sok információtól, amiket Szudánról szerzek – főleg a haveri kapcsolatok segítségével –, de legtöbbször mégis az a benyomásom, hogy csak a felszínt kapargatom, és soha nem is lesz ez másként. Biztos segítene, ha beszélném az arabot, meg különösen az, ha nem egy kartúmi irodában pocolnék az időm nagy részében. Emiatt is különösen felemelő, amikor beülök egy – nem megjelölt – autóba engedélykérés nélkül és azt mondom N. barátomnak, hogy persze, vigyél, ahová akarsz. Így érkeztem a fülbemászó nevű Jebel Aulia településnél épült, 3500 méter hosszú gáthoz pont naplementére. Mindeközben persze folytatódik a hangulatkeltés a nemzetközi jelenlét, az ICC és a Nyugat ellen. Egyik hajnalban például olyan hangosan és rekedten szólalt meg az imám, hogy hirtelen azt hittem, az én konténeremben ül.

Miután a délelőtti órákban szétizzadtam magamat a piacon (leírás hamarosan következik), és kezdetleges arabtudásommal igyekeztem kiigazodni a grapefruit-, hibiszkusz- és paradicsomárak között, megnéztem pár albérletet. (Igen, még mindig ez a téma.) Aztán pedig négy órakor kocsiba pattantunk és elindultunk Dél-Nyugat, Jebel Aulia másnéven Jabal Awliya felé.

A harminc perces út alatt sokat izmosodhatott a bicepszem, mert görcsösen szorítottam a kapaszkodó fület. A felfestés nélküli, egy oda-egy vissza sávosnak elképzelt úton nem ritkán úgy döntött egy szudáni sofőr, hogy ő márpedig akkor is előzni fog, függetlenül attól, hogy mondjuk épp egy teherautóról volt szó és mi meg épp jöttünk szemből. Hírhedten rosszul vezetnek egyébként a helyiek: behajtanak az egyirányú autóútra szemből, kicseleznek, előznek, levágnak kanyarokat és mindeközben nem nagyon néznek tükörbe. De szerencsére a húsz éve itt élő N. ura volt a helyzetnek és csak néha integetett.

Mielőtt leparkoltunk volna a szudániak egyik kedvenc piknikezőhelyeként is ismert duzzasztógátnál, N. megkérdezte, hogy van-e nálam sál. Kulturális tapintatosságból legtöbbször hordok magammal ilyesmit, de eddig még nem használtam fejfedőként. Viszont miután a kb. öt méter széles gátra ráhajtva egy katona megkért, hogy rakjam el a fényképezőgépemet úgy, hogy egyáltalán nem lobogtattam és halvány gőzőm sem volt, hogy hogyan láthatta meg az ölemben, nem tiltakoztam semmiféle sál ellen.

A Fehér Nílusnál álltam, ami, ismerjük be, önmagában elég megindító élmény már csak a hatalmas víztömeg miatt is. A gát – amit az egyiptomiak építtettek 1937-ben az asszuáni gát vizének duzzasztására –  egy tavat alakított ki, és a folyót itt cseppet sem olyan, mint Kartúmnál, ahol homokszínű és érdektelen. Mellesleg a fővárosban folyik egybe a Kék és a Fehér Nílus. Jebel Auliánál (ami valami olyasmit jelent, hogy a Jó ember dombja) tengerkék a színe, és a ragyogó napfényben a helyiek a több tíz méteres szákokkal foglalatoskodnak: állítólag 15 ezer tonnányi halat fognak ki itt évente.

A legszebb kép az volt, ahogy az egyik horgász a vízen járt. A gát egyik támasztópillérén besétált egész messzire, és ott lógatta a botot a vízbe. Nagy nyilvánosan inkább nem vettem elő a gépemet, csak akkor, amikor visszaültünk a kocsiba, és vártuk a naplementét.

Közben elcsíptünk egy ladikost, aki körbeladikozott minket egy tízméteres körben, és csak bámultam a kék vizet, a bíbor égalját, meg a félholdat, ami már délután fél öttől ott halványkodott az égen, a virító nappal együtt. A naplementét a partról akartuk ugyan nézni, de összevárták az egy irányba haladó kocsikat a gáton, ezért az autóból ülve bírtam csak a lemenő napba meredni. Mikor a víz széléhez érkezett, olyan két másodperc kellett neki csak, aztán máris alámerült.

Mi meg szívtunk Kartúm felé visszamenet, és utólag gondolkoztam el azon, hogy hogyan kommandózhatnék be például a Jebel Aulia-i menekülttáborba, ha egyáltalán létezik még. Egyébként pedig a héten vagy 150 szudáni újságíró egynapos éhségsztrájkot folytatott a cenzúra ellen. Tényleg érdekel, hogy mivel mit lehet ebben az országban elérni (nem sokat), de egyelőre az egyik szudáni haverom véleménye tűnik igaznak. „A kormány tagjai iszonyú okosak. Amerikában tanultak, amit most minden rossz forrásának neveznek, viszont nagyon tudják, hogy hogyan kell játszani.” El Besír legutóbb az ország keleti részében azt nyilatkoztatta ki a népnek, hogy „Amerika, Franciaország és az Egyesült Királyság is a cipőm talpa alatt vannak”. Nem kell félni attól, hogy őt bíróság elé állítják, és mindenki próbálja meg bekapni a könyökét. Mármint a sajátját.