Az egyik ismerősöm tegnap tért vissza Malakalból egy hónap után, és azt örvendezte a telefonba, hogy Kartúm maga New York. Persze, itt több lehetőség van a szabadidő eltöltésére, mint mondjuk Damazinban vagy Kadugliban, vidéken viszont közelebb érezheti magát az ember a szudáni valósághoz, ha egyáltalán létezik ilyen.

Az emberek behívnak a tukuljaikba, mosolyogva pózolnak a fényképezőgép előtt, és csettingtetve hívnak oda magukhoz, csak hogy elmondják, „szeretnek”. A Kartúmhoz közeli menekülttáborban pedig, ami mára szabályos településsé fejlődött, úgy rándítják meg a dél-szudáni lányok a vállukat és néznek az ég felé, hogy csodálom, hogy a nemzetbiztonság erői nem tartóztatják le őket paráznaságért.

Ez az első IDP tábor, amelyet meglátogattam. Azt mondják, cseppet sem hasonlít a hagyományos menekülttáborokhoz, mert túlságosan jól felszerelt: annak ellenére, hogy bokáig lehet gázolni a nyitott tereken elhajigált szemétben (ami általános jelenség az országban), kesernyés-savanykás szag uralkodik és előfordulnak legyek is, van áram és víz is, sőt, két (vagy talán több) általános iskola is.

A tábor lakói között van, aki itt született, és olyan is, aki már tíz-húsz éve itt él. Amint megtudtam, a többség dél-szudáni, de vannak nyugat-dárfúriak a menekültek között, és a Nuba-hegyekből is jöttek ide jópáran. Nehéz megbecsülni, hogy mekkora a tábor, de kb. 8-10 ezren biztosan lakhatják.

Kibicként úgy láttam, hogy az információs napnak, amit több nemzetközi és helyi szervezet hozott össze, rettentő sok értelme nem volt. Kábé azt lehetett elmondani, hogy a szervezett karavánok még nem, csak jövő év elején indulnak vissza a menekültek otthonai felé. Viszont az esemény maga jó kis mulatságot jelentett a lakosságnak, mert volt zene, tánc, kötélhúzás, focimeccs (amelynek szünetében a labdát a táborlakók megtartották), és egy kis csoport előadta, hogy milyen akadályokra lehet számítani a hazafelé vezető úton.

A dél-szudáni férfi és női táncosok pedig olyan fenék-, váll-, és lábmozgással vezették elő a párkapcsolatok kihívásait, hogy nem lehetett nem irigykedni rájuk. Miután a kenyai ismerősömet a főbérlője több lakó unszolására megkérte, hogy még barátilag se öleljen meg férfiakat a ház előtt, kész felüdülést jelentett a leplezetlen szexualitás.

Igyekeztem beszédbe elegyedni néhány táborlakóval. A pár hónapos babát a karján tartó asszonytól annyit sikerült megtudtnom, hogy a gyerek hét hónapos, és miközben ezt megbeszéltük, megjelent még három másik porontya is. A legnagyobb olyan kilencnek tűnt.

A nap végeztével mi beültünk a kocsiba, és a piacokon és sugárutakon keresztül visszahajtottunk New Yorkba. Nekünk jól fog esni a zuhany, az ő kukoricafonatba szőtt vagy búrába feltupírozott hajukba meg csak fújja a végtelen port a szél.