Mielőtt még belemennék az utazás és megérkezés gyönyörűségeibe, meg kell említenem az első nap fénypontját. Talán nem is adekvát fénypontnak nevezni, hiszen egy pont az nem ölelhet fel tetemes időmennyiséget. A helyi bankszámlánk megnyitása ezzel szemben kerek 5 öt ÖT órát igényelt. Ennek az időnek az eltöltése pedig többnyire a balról a jobb lábra való testsúly-áthelyezéssel telt, illetve a nigériai rendőrség kontingensével való ismerkedéssel. Ők Dárfúrba indulnak a héten, ígyhát nekik is kell egy bankszámla, mert anélkül nincs fizetés. Közben pedig megosztották velünk a véleményüket a szudáni konyháról – „rizs reggelire, rizs ebédre, rizs vacsorára, keményítő, keményítő, keményítő, nekem viszont táplálék kell!” – és a biafrai háborúról, ami némelyük szerint pusztán felfújt konfliktus volt egy kisebbség elégedetlensége miatt. Küldetésemnek fogom tekinteni, hogy ittlétem alatt találjak egyet a többszáz ezer lemészárolt biafrai rokonai közül, aztán leírjam, hogy ő miképp vélekedik.
Szerencsére teljesen nem ment el az eszünk a várakozástól, ígyhát kopogó szemmel kaja után néztünk, a haverok meg tartották a helyünket a sorban. A mi egyébként jómagamat és egy olasz önkéntest jelenti, akivel egy napon érkeztünk az országba tegnap, és azóta osztozunk jón és rosszon, így a kissé lepattant, de elviselhető panziószobán is. Délután három óra körül a szervezet területén levő bankból átsétáltunk az ebédlőbe, ami viszont már zárva volt. De olyan meggyőzőek voltunk, hogy mertek nekünk egy-egy adagot a – valószínűleg vacsorára szánt – kínálatból. A rizs mellé adagolt marha helyett a phool, azaz lóbab iránt érdeklődtem, és ezen a konyhai dolgozó kissé meg is lepődött: „ismeri a phoolt?”. Végül azt nem, viszont lencselevest, valami padlizsános, csípős curry-s feltétet, paradicsom-paprika szeletekből álló natúrsalátát és egy narancsot kaptam 15 szudáni fontért, ami kb. 1500 forint.
Úgy tűnik, hogy egyelőre Kartúm lesz az állomáshelyem, bár később áthelyezhetnek a „section”-ökbe, amire kezdettől fogva úgy hivatkoztak, mintha a napnál is világosabb volna, hogy ez a misszió különféle területeit jelenti. A repülőgépen találkoztam egy etiópiai alkalmazottal, aki utalt arra, hogy szerinte nem Szudán, és különösen nem Kartúm a legkellemesebb hely az önkéntességgel ismerkedni. Mert túl nagy és kevéssé emberarcú a szervezet, viszont sok a konfliktus. Délen ellenben, Jubában legalább együtt frizbiznek az arcok. Közös kávézgatás itt is folyik, mégpedig a vízpermettel behintett, bambusznádas teraszon. Eközben, és a többtucat papírformula ismételt kitöltése közben újabb és újabb (e helyütt nem linkelt) mozaikszavakat ismer meg az ember a különféle alegységekről, funkcióikról és funkcionáriusaikról. Ha pedig mindehhez nem mosolyog eleget, előfordul, hogy a koordinátora egy jól ismert parancsszót parafrazeálva vicceskedik: „say peacekeeping!”. Ne lenne negyven fok, az ilyentől azonnal kirázna a hideg.