Nem én kezdtem, hanem ő. Míg én az egyik önkéntes tanítónővel beszélgettem egy language assistant segítségével, egyszercsak elkapta a kezemet. Először félénken és puhán kezet fogott. És miután látta, hogy a hawadzsa nem bánt, végigsimogatta a karomat, már amilyen magasra felért.

Mindahányszor eljátszotta ezt, felhívva a kis játszótársa figyelmét arra, hogy mennyire különböző a bőrünk, és mennyire kilógok én a színes kendős asszonyok, a szégyenlős bakfislányok és a tukulok, azaz apró vályogkunyhók közül, fülig ért a szám.

Az etiópiai határhoz közeli településen, egy terebélyes fa alatt naponta két órára összeülő nőiskolában millió gondolat közül kettő dominált a fejemben. Az egyik, hogy beleestem a négyéves, taknyosorrú kisfiú bársonyos érintésébe, amivel ártatlanul és saját tudta nélkül közölte, hogy születésemnél fogva minden az enyém - ha akarom, ha nem.

A hidzsáb alatt egy négyhónapos alszik

A másik meg egy kérdés volt, mégpedig, hogy mit tehetnék. Nem úgy általában, hanem értük, az iskoláért. Egy táblájuk már van, kisszéket otthonról hoznak, viszont jól esne nekik egy tető.