Az ugandai út nemcsak bodabodázásból meg vadasparkozásból állt, hanem elmentem a Nakivale menekülttáborba is, ahová augusztus óta kb. tízezer kongói menekült érkezett a már jelenlévő harmincezer ember mellé. A teljes beszámoló itt olvasható.
Mbararából indultam egy shared taxival reggel hétkor, még szürkületben. Csak közepesen kellett nyomorognom (hárman ültünk elől, sokan hátul), és két óra alatt oda is értünk.
Mialatt bejártam a tábort, folyamatosan azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet túlélni. Hogyan képes egy hatéves gyerek végiggyalogolni többszáz kilométert éhesen és szomjasan, miközben körülötte halomra ölik az embereket, csak hogy megérkezzen valahová, ahol éhes marad és nincs mivel játszani. Jobban mondva van néhány foglalkozás, de koradélutántól már csak a nihil. Az egyik kisgyerek a porba kicsapva aludt a perzselő napon, a többiek meg megrohamoztak, hogy adjam nekik a vizes palackomat. Valahogy úgy hívják, hogy babbl.
Azt akarták, hogy fényképezzem le őket. Teljesen lázba jöttek. De ezt valahogy kizsákmányolásnak éreztem, fotózgatni egy menekülttábor közepén, úgyhogy az elején a kezemmel fényképezőt formázva kattingattam. Először nem értették, aztán nevetgéltek, de kellett nekik az igazi kép is – lökdösődve nézték a digitális képmásukat.
Játszani akartunk. Én nem beszélek szuahéliül, sem franciául, ők meg nem beszélnek angolul, és semmiféle játékunk nem volt. De elkezdtünk labdázni. Amikor odadobtam nekik a képzeletbeli labdát, mind a hatan-nyolcan egyszerre dobták vissza. A kis kezeik fellendültek a magasba és visszahajították a gömbölyű ürességet, ami egyszercsak elgurult, és senki nem ment utána.
Ekkor nem tudtam jobbat kitalálni, mint hogy pirospacsizzunk. Leguggoltam hozzájuk, megfogtam az egyikük vékonyka, ragacsos kezét, és az én fehér tenyeremre raktam. Nem telt hosszú időbe, és már mindegyikük sorakozott, de csak félénken huzigálták el a kezüket, nem voltak elég gyorsak. Nézz a szemembe, ne a kezemet figyeld, mondtam nekik.
Csodálatos szempárak néztek rám vissza egy idő után, amikor már mertek a szemembe nézni. Csak úgy sugároztak a csupa kosz, portól és takonytól maszatos arcokból ezek a fekete, mandulavágású, tökéletesen szép gyerekszemek. Annyi szeretet, annyi játékosság és sérülékenység látszott bennük, hogy a gombóc a torkomból hangos kacagással tört ki, és hagytam, hogy végre ők csapjanak rá az én kezemre.
Egy ötéves forma, kerek fejű kisfiú sosem játszott velünk, még csak közel sem mert jönni. Egyszál mocskos póló volt rajta, a pipaszár lábai meztelenek voltak, és a bal kezét furcsán maga elé tartotta, mintha óvná valamitől. Messziről úgy tűnt, hogy valami durva bőrbetegsége van, vörösbarna varok éktelenkedtek a kézfején és az alkarján. „Lehetséges, hogy megégett,” mondta valaki. „De látszik, hogy szárazak a sebek, már gyógyulóban van.”
Támogasd a kongói menekülteket 3000 forinttal! Az Afrikai-Magyar Egyesület tisztálkodószereket, élelmet és gyógyszert vesz az adományból Ugandában, amit személyesen juttat el a menekülteknek. Az Afrikai-Magyar Egyesület oldalán olvasható a Háború Gyermekei-segélyakció lényege.
