Szóval mit lehet írni 46 fokban, amikor az ember úgy érzi napi 14-15 órán át, hogy egy hatalmas, csatakos víziló ráült a fejére? Ha meg kell tenni olyan 100 métert, még viszonylag normális tempóban indul neki, majd kis idő elteltével azt veszi észre, hogy lépései lelassultak és kezdenek egy elhízott, balatoni nyugdíjaséhoz hasonlítani. A papírból készült nyaklánc perzseli a bőrét és a szandál nem véd az aszfaltból sugárzó forróságtól.

A hőség fizikumomra és koncentráló-képességemre tett hatása miatt kezdtem el izgulni Tom, a kerékpáros miatt.

Fotó copyright: Tom Allen

Tom több mint egy héttel később érkezett, mint vártam. Igazából nem is én vártam, hanem a lakótársam, aki közben lelépett, így én örököltem meg néhány napra a „kanapészörfös” britet. Annyit tudtam róla, hogy egy ideje úton van, kerékpárral járja a világot, és a sivatag átszelése után egy kis ideig pihenni szeretne majd Kartúmban.

Aztán egyszercsak itt volt: talált valahol internetet és emailen bejelentkezett – telefont nem hord magával. Üdvözöltem, hogy ezek szerint nem halt szomjan, ahogy Kairóból délre pedálozott 2000 kilométert a Núbiai-sivatagon keresztül, megállva az észak-szudáni Dongolában. Kartúmba sötétben érkezett, átbringázva Omdurman zavarba ejtő forgatagán, és a Blue Nile Sailing Clubban éjszakázott. Ahogy szokott, a földön, hátizsákban.

A huszonegynéhány éves fiú két haverjával indult el 22 hónapja egy angol kisvárosból, és eredeti tervük az volt, hogy bebringázzzák az egész világot négy év alatt. Egyikük már Isztambulban azt gondolta, hogy neki ennyi elég, és hazament. Tom és másik haverjának útja pedig Örményország környékén ágazott ketté.

Dongolában két-három napot a helyiekkel töltött, akik érvágással és a vér egy fűszállal való szétkenegetésével megpróbálták Tomot kigyógyítani a frissen szerzett gyomorbajából. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, Szudán az a hely, ahol eddigi ismereteim szerint a legkönnyebb megbetegedni.

A phoolt, a babból készült helyi jellegzetességet már nem nagyon kívánta Kartúmba érve, mivel heteken keresztül minden nap azt ette. Ráadásul igazán autentikus módon, nagy tálból, amely köré leguggolnak a férfiak, és kenyérrel – jobb kézzel – mártogatják a szaftos kaját. Viszont jóízűen falatozott a grillezett csirkéből, amit egy filippinó házavatón kínáltak a szomszédságunkban. Az emberek végre újra kimerészkednek a lakásukból március negyedike után először.

Tom Kartúmban tényleg nem csinált semmit, nincs is olyan sok minden csinálnivaló itt, a Nemzeti Múzeum, az omdurmani dervisek nem érdekelték, viszont megszerelte az elromlott dolgokat a bringáján. Etiópiába továbbindulás előtt pedig elolvasott néhány beszámolót és ráparázott kicsit a gyerekekre, akik állítólag napi 8-10 órában rajokban futnak kilométereken keresztül a biciklisek után, koldulva. Abban bízott, hogy a jordániai tapasztalata – amikor gyerekhadak köveket, paradicsomot, és ki tudja, még mit dobáltak felé – megedzette eléggé az útra.

A kicsit felturbózott mountainbike-on, ami kiegészült egy utánfutóval, Tom nem sok mindent visz magával, és nem is lehet. Egy váltás ruha, szandál, némi élelem, hálózsák, és a videó-felszerelés. Ez összesen plusz hat kilót ad a teherhez, de a cél, hogy az út befejeztével egy dokumentumfilm is elkészül. És addigra Örményországban elveszi az iráni menyasszonyát.

Amikor elindult Kartúmból, kétszer hat literrel volt nehezebb a csomagja: felszerelkezett némi csapvízzel. Azóta nem hallottam róla, de erősen remélem, hogy a negyvenhat fokban azért néha megáll pihenni.

Tom blogja: http://www.tom.ride-earth.org.uk