Ruanda az ezer hegy országa és olykor Afrika gyöngyszemeként is emlegetik, bár én azokkal értek egyet, akik Ugandát nevezik így. Némi olvasgatás és ruandai ismerősökkel való konzultálás után felvázoltam egy hozzávetőleges útitervet, melynek nagy részét a zöldben és vulkanikus hegyek közti kommandózás tette ki. Sharia országból szabadságra indulván nyilván örömmel néztem a földi hívságok, úgyismint egy pohár bor elfogyasztása elé, tóparti naplemente fölött. A fővárossal kezdtük, a népirtást nem kikerülve.

Kigali egy a kelet-afrikai nagyvárosok között. Kiemelkedni azzal emelkedik ki, hogy a szemetet keresni kell. Az utcakép nagyjából megegyezik az ugandai, tanzán vagy nairobi utcaképpel: matatuk, boda bodák (motorkerékpár-taxi) tömege és pár biciklis suhan fel s alá, míg az útszélen libasorban haladnak az emberek. Főleg asszonyok és lányok, akik a csomagjukat nem a kezükben, hanem a fejükön viszik – azt hallottam, hogy ez sokkal ergonomikusabb a nyugati, háton cipelős módszernél, mert egyenletesebben oszlik el a súly.

Az útikönyvek úgy emlegetik Kigalit, mint a remek éttermek Mekkáját, és bár valóban érdemes enni egy jó kínait, mégiscsak az afrikai konyha az igazi. Vegetariánus létemre hatalmasakat nyeltem egy helyi kocsmában a brochette névre hallgató illatos kecskehús-saslik láttán, de maradtam a köretként felszolgált sült banán mellett.

Ugyanez egyébként megy hal változatban is, és hasonlóan a kenyai-tanzán konyhához, az egészben megsütött, szószban tocsogó és ugalival felszolgált hal sem utolsó választás. A kés-villát tegyük le, a jobb kezet vegyük elő.

Miután túlestünk az első szamószán, csapatin (köszönhetően az indiai bevándorlóknak) és sörön meg dél-afrikai vörösboron, komoly dolgok után néztünk. Nem hagyhatjuk el a várost az egyik dombon álló népirtás-múzeum meglátogatása nélkül. Az emlékhelyek egyébként az egész országot bepettyezik: a főutak mentén 50-60 kilométerenként feltűnik egy-egy emlékhely. Ruanda igyekszik feldolgozni a múltját, hiszen csak így képes továbblépni.

A fővárosi múzeum informatív, szívszorongató, ugyanakkor dühítő: a világ tárt karokkal nézte, amint 1994-ben egymillió embert lemászároltak 100 nap leforgása alatt. Az ENSZ nem tett semmit, noha Romeo Dallaire tábornok esdekelt párezer katonáért. Későbbi értékelés szerint akkora haderő, amely a nemzetközi személyzetet evakuálta Ruandából, meg tudta volna akadályozni a vérengzést.

Tömegsír virággal

Az emlékhely kertjébe még ma is temetnek tömegsírokból exhumált áldozatokat. Ahogy az ember a beton sírok fölött átnéz a szomszédos dombon viháncoló, szakadt ruhás gyerekekre, nem tudja kiverni a fejéből a múzeumban olvasott tényeket. Ami tizenöt éve történt, nem pusztán törzsi alapokon nyugvó ellentét volt, ahogy azt a nyugati média tálalta, hanem nagy részben a gyarmatosító országok sorozatos hibáinak eredménye.

A tutszi-hutu ellentét soha nem volt olyan erős, mint 1994-ben, bár villongások és pogromok 1959 óta zajlottak. A tutszi hagyományosan állattartó nép, amelyet a német majd belga gyarmatosítók a marháik száma alapján kategorizáltak – a törzsi kategória (tutszi, hutu vagy twa pigmeus) 1933-ban rákerült a ruandai lakosság személyi igazolványára is, ami 1994-ben erősen megkönnyítette a népirtó osztagok munkáját.

A földművelő hutuk akkor kezdtek megerősödni, amikor a belgák és a franciák támogatásával egy népszavazás eltörölte a tutszi királyságot 1961-ben. Egyre több tutszi menekült a környező országokba (Burundiba és Ugandába főként).

A puccsal elnöki székbe került Habyiarimana elnök ellenzéke főként az Ugandába menekült tutszikból alakult, ez lett a Ruandai Hazafias Front (Rwandan Patriotic Front) 1988-ban élén a jelenlegi elnökkel, Paul Kagame tábornokkal. Az első, Ugandából indított támadások után a hutu vezetés külföldi támogatást kapott, egyik napról a másikra 30.000-esre növelte a milíciája, az Interahamwe számát, amelyet bozótvágó késekkel, botokkal és néhány AK47-sel szerelt fel.

Az 1990-es években megkezdődött a komoly fegyverkezés, melynek során Franciaország többmillió dolláros hadisegélyt biztosított és Egyiptom, Boutros-Ghali (későbbi ENSZ-főtitkár) tevékeny közbenjárásával fegyvereket adott el a hutu vezetésnek. És beindították a gyűlöletrádiót, mely a csótányok kiirtására bíztatott.

Szomszéd gyilkolt szomszédot, hihetetlen hatékonysággal. Egy tutszi családapa Linda Melvern könyvében beszámolt arról, hogy végignézte, amint szomszédja egy macsete-vágással megölte a feleségét, míg a szomszédasszonya a gyerekét végezte ki, miközben maga is gyereket cipelt a hátán.

Hogy az ilyesfajta tragédiát hogyan lehet feldolgozni, nem tudom. A helyi gácsácsá népbíróságok alapját képezik a folyamatnak: a bűnösök a helyi lakosság részvételével kell, hogy beszámoljanak a tetteikről. A gácsácsá bíróságok kritikusai többek között azzal érvelnek, hogy az idő teltével az emlékek megkopnak és az ember felejt. Tesz egyáltalán bármi mást?