Ha úgy tartjuk, hogy az afrikaiak mind lusták, próbáljunk futni pár kilométert reggel kilenckor a koranyári hónapokban Szudánban. Vagy csak álljunk ki öt percre a napra.

A teakultúra virágzik Szudánban (Kadugli, Dél-Kordofán)

Gyönyörű sztereotípiákat lehet felsorakoztatni arról, mint ahogy azt az előző bejegyzéshez hozzászóló tömegek megtették, hogy az afrikai reménytelen egy népség: a munkát messze kerüli, naphosszat csak henyél és a vályogkunyhójából is csak akkor vonszolja ki magát, ha valaki elé tesz egy főtt babbal és kukoricadarával megrakott tálat, vagy ha éppen le kell valakit kaszabolni egy pangával.

Valóban gyakran látni Szudán-szerte is a ház előtti vaságyon fetrengő őrt, vagy egy fa árnyékában, dzsallabiában (abszolút előnytelen, többnyire fehér, hálóingszerű férfi-viselet) gubbasztó egyént, akinek pillanatnyi cselekvése vagy célja nehezen meghatározható.

Akkor érti csak meg az ember, hogy az energiák mozgáscsökkentéssel való ésszerű tartalékolása több puszta lustaságnál, amikor vattát köp, apró, fekete pöttyök tűnnek fel a látómezejében, és a kitűzött táv felénél fel kívánja adni a futást.

A téli hónapokban, értsd december és január szűk intervallumában, kellemesen lefutottam hat kilométert a Nílus mentén. Olykor még egy hosszúújjú póló is elkelt, reggel fél hétkor ugyanis borzongató tudott lenni az a húsz fok.

Azok az idők egy szebb múltat idéznek: ma már nincs különbség reggel nyolc és este tíz között, Kartúm egy non-stop katlan. A hőmérséklet negyven fok felett van, és erősebb délutánokon eléri a 49 fokot is.

Mielőtt bárki is azzal jön, hogy lám-lám a fehér kiscsajnak megint sír a szája, elárulom, hogy a szudániaké is. És egyre csak rosszabb lesz, egy-két héten belül simán ötven fölé kúszik majd a hőmérséklet.

Az ugandai párás harminc fokban egy nő egyszer megkérdezte, hogy én vajon miért nem izzadok. Rosszul hitte, csak már nem törölgetem. Attól a pillanattól, hogy reggel kilépek a zuhany alól addig, hogy beérek a szobámba (pár másodperc), csatakossá válok. A legviccesebb tapasztalás, amikor az embernek a szemhéja izzad – mi ehhez képest a szexi kis bajuszgyöngyözés!

Miket vonz magával mindez: az ember kerüli a fémtárgyak, úgyismint kilincs, megérintését. Dohog a reggeli öltözködés közben, hiszen a ruhák úgy tapadnak a frissen mosdott testére, mintha mikrohullámú sütőben melegítettük volna őket. Újra és újra az a nevetséges érzése támad mezítláb járva, mintha padlófűtésre pocsékolná az áramot.

Aludni nem bír, hisz ha megy a légkondi, taknyosan ébred másnap, ha nem megy, csatakosan hajnalban, ha visszakapcsolja, fázik a hideg verejtéktől, így a végeredmény az, hogy kifacsart citromként vergődik három-négy hónapon keresztül. Közben meg hálát ad az égnek, amikor lábát az országból kitéve szobahőmérsékletű párnán hajthatja a fejét álomra.

Ha viszont oktondi, nem iszik eleget és hülyén eszik, az izzadás által könnyen megfoszthatja szervezetét a légfontosabb ásványi sóktól. Ilyenkor figyelme húszperces időtartamokra korlátozódik és már délelőtt tízkor szunyókálna. Segíthet a hányósfosós mizériákból ismert ORS (szájon át adagolt, szappanízű cukor-só keverék), amit pár napig iszogatni kell, és erőre kap az ember.

Habub Kartúmban. Utána jó lesz

Amúgy meg csak a habubban reménykedhetünk, amely annak ellenére, hogy csökkenti a látási viszonyokat, általában pár fokos hűlést ereményez. Némi porral és forró sivatagi széllel jár ugyan, de mindennek megvan az ára.

És majd’ elfelejtettem: másfél hete megszületett a történelmi választások eredménye. Csodák-csodájára Omer el Besír maradt az ország elnöke, Dél-Szudáné pedig Salva Kiir. Innentől pedig már csak bő fél év választ el a népszavazástól, amellyel dél elszakadhat északtól. Kérem, tegyék meg tétjeiket.