Habub

Ruanda az ezer hegy országa és olykor Afrika gyöngyszemeként is emlegetik, bár én azokkal értek egyet, akik Ugandát nevezik így. Némi olvasgatás és ruandai ismerősökkel való konzultálás után felvázoltam egy hozzávetőleges útitervet, melynek nagy részét a zöldben és vulkanikus hegyek közti kommandózás tette ki. Sharia országból szabadságra indulván nyilván örömmel néztem a földi hívságok, úgyismint egy pohár bor elfogyasztása elé, tóparti naplemente fölött. A fővárossal kezdtük, a népirtást nem kikerülve.

Az első pozitív benyomás Ruandában akkor ért, amikor betettem a lábamat az országba. A csomagfelvétel és telefonkártya-vásárlás után lelkesen vetettük volna ki magunkat a kigali reptér mellett húzódó főútra, hogy matatura* szálljunk, de egy széles mosolyú fiatalember az utazótársam által lóbált zacskóra bökött: no plastic bags. Hihetetlen, de az egész országban tilos a műanyag szatyor használata 2005 óta.

Környezetbarát taxi

Szudánban megszoktam, hogy álmomból iszonyatosan kitartó legyek raja vagy évekkel ezelőtt elhasznált és az utcáról a sivatagi szél által az erkélyen szendergő testemre repített nejlonfecnik és a tegnapi újság maradéka kelt fel, így a csoda erejével hatott a tiszta közterek látványa. Míg Kartúmban a boltos sértésnek veszi, ha a négy árucikket nem négy, csupán egy zacskóba kérem pakolni, Ruandában barna papírzacskóba csomagolnak, ésszel.

Jó ideje nem posztolok szudáni politikáról, részben mert akit érdekel, el bírja olvasni máshol, másrészt meg azért, mert rettentő kiszámíthatatlan. Hetente írhatnék ugyan például olyasmiket, hogy két külföldi (egy ír és egy ugandai) segélymunkást elraboltak Dárfúrban, és kétmillió dollárt követelnek értük, vagy hogy az Afrikai Unió leszögezte, nem teljesíti a Nemzetközi Bíróság felé a kötelességét, azaz nem tartóztatja el Szudán elnökét, Omar el-Besírt.

Most viszont kénytelen vagyok posztolni Abyei kapcsán, amely városnév egyenlő az olajjal és megtestesíti a 2005-ös békeszerződés (Comprehensive Peace Agreement, CPA) egyik legnagyobb kihívását. Abyei különleges adminisztratív státuszt élvez a CPA óta, és hallatán néhány ENSZ-vezető fejében kigyúl a narancsszínű vészjelzés. A hágai döntőbíróság ma délelőtt határozott a város határairól, és a kelet-nyugati határt kicsit máshol húzta meg.

Annak ellenére, hogy a kartúmi elit nem lát az orránál tovább, valójában nem Kartúm az izgalmak középpontja, hanem történelmi elődje, Omdurman. Itt, az egykori fővárosban találkozhat az ember például a táncoló dervisekkel, akik kikérik maguknak a táncolást, viszont iszonyat barátságosak.

Fotó copyright: Geof Pug

„Kétmillió ember halt meg Dél-Szudánban. ... Én amiatt lettem gyerekkatona, amit a saját szememmel láttam,” mondta Emmanuel Jal hip hop sztár, akit londoni otthonában értem utol telefonon. Ennek ellenére nem hibáztatja Besír elnököt, mert szerinte azt sem tudja, hogy mi folyik az országban, viszont „ha megnézné a filmemet, talán észhez térne.”

Amint indultunk volna tovább a dél-kordofáni nomád táborból, az élénk narancs thobot (fejet és testet takaró kendő) viselő asszony utánunk szólt. „Várjanak, van itt egy nő, aki most szült, és szeretné látni a hawadzsát.”