Habub

Nyolc hónapot kellett rá várnom, de amikor megérkezett, teljes erővel zúdult rám. Éppen egy dél-kordofáni nomád táborban beszélgettem a hawazma törzs asszonyaival, amikor először megtapasztaltam a habubot.

A helyzet Szudánnal kapcsolatban az, hogy a sporadikus ellenszenv és kínlódások ellenére zavarba ejtően könnyen hozzászokik az ember, mi több. It grows on you. A legutóbbi szívmelengető élmény a délre fekvő Kostiba tett látogatás alkalmával ért, amint délelőtt tízkor teljes szudáni reggelivel vártak a vendéglátóink.

Persze gyakran rémes agyfaszt kap az ember, például amikor sorbanállásnál egy apró, színes tobba (egész alakos kendőbe) és gyomorforgató mirha-felhőbe tekert nő tolakszik hátulról bele szinte a hátizsákom legmélyére, míg én kemény izommunkával igyekszem talpon maradni.

Nem tudtam sokat Wenchiről, de meg voltam róla győződve, hogy oda kell látogatnunk. Ez kis híján meghiúsult, miután kétszer háromnegyed órán át rossz irányban igyekeztünk elhagyni Addisz Abebát, de a végén éjfél körül mézpárlattal és házisörrel köszöntöttük a helyiek böjt-törését.

Miután körülnéztünk Addiszban hatalmas csoport húsvéti ünneplőt magunk mögött hagyva - akik fehér zsinórt viselnek a fejükön töviskoronaként - majd az elnöki palota és a kommunista emlékmű kontrasztján túllépve meggyőződhettünk arról, hogy az 55 napos, húsvéti böjt utolsó előtti napján az ortodox keresztények nem mulatnak.

A felkeresett szórakozóhelyeken rajtunk kívül néhány táncosabb kedvű fiatal, és kenyérkereseti lehetőségét kevéssé titkoló hajadon lézengett. Ennek ellenére, és a kartúmi illetve el-fáseri társasági élet után magunkat a Kánaán határán érezve, hajnalig mulattunk a közkedvelt Platinumban.

„Nagy bajban vagyunk,” mondta Henry, tanzán vendéglátónk az utolsó estén Addisz-Abebában. Miután elfogadta négyünk nevében az egyik haverja vacsorameghívását, ráébredt, hogy megígérte Haptom nevű őrének is, hogy benézünk hozzá. Eddigre viszont a fülemen is a savanykás injera kenyér jött ki, és égett a gyomrom a csípős szószoktól és a házilag erjesztett italoktól.

Noha a tradíconális etióp konyha régóta nincs az ínyemre, az a kevés, amit négy nap alatt láttam Etiópiából, kárpótolt minden gyomorégésért. Készültem ugyan a hagyományos, vállrázós táncra és a gyönyörű nőkre, a főváros és egyben önálló állam Addisz-Abeba éjszakai életére és a vidéki táj csodájára, de azt nem gondoltam, hogy azonnal megszavazom Etiópiát másodiknak, rögtön Uganda után.

Sokat nem lehet érezni ugyan belőle a belvárosban, de az utóbbi napok ismét nem voltak felhőtlenül boldogak. Az újságok és a napi biztonsági beszámolók szerint hétfőn Kartúm déli részében tüntetők felgyújtottak néhány boltot, és meg nem erősített információk szerint délelőtt kicsit lövöldöztek is. A megmozdulások oka az volt, hogy kedden felakasztottak kilenc dárfúrit, akiket Mohamed Taha újságíró meggyilkolásával vádoltak. Az Amnesty tiltakozik, ma viszont újabb tíz embert halálra ítéltek Kartúm tavaly májusi megtámadása miatt.

Szóval mit lehet írni 46 fokban, amikor az ember úgy érzi napi 14-15 órán át, hogy egy hatalmas, csatakos víziló ráült a fejére? Ha meg kell tenni olyan 100 métert, még viszonylag normális tempóban indul neki, majd kis idő elteltével azt veszi észre, hogy lépései lelassultak és kezdenek egy elhízott, balatoni nyugdíjaséhoz hasonlítani. A papírból készült nyaklánc perzseli a bőrét és a szandál nem véd az aszfaltból sugárzó forróságtól.

A hőség fizikumomra és koncentráló-képességemre tett hatása miatt kezdtem el izgulni Tom, a kerékpáros miatt.

Fotó copyright: Tom Allen