„Néhány évvel ezelőtt még sehová sem tudtál volna beülni vacsorázni”, mondta a mexikói Halloween-bulin megismert indiai fiú. Ő húsz éve él Kartúmban, és azt mondja, pár éve még nem igen álltak irodaépületek és nem létezett a Port Sudanba vezető autóút sem. Ezzel szemben ma az egész város egy méretes építkezés, van pár kellemes étterem és kávézó, ahová a tehetősebb szudániak és az összes expat jár. Így történt, hogy Szudánban fogyasztottam el életem legdrágább jegeskávéját - gasztroorgazmus, ahh - és teszteltem a görögsalátát is.
A jól ismert phoolon és kecskehúson kívül a helyiek nem sok mindent esznek, és mivel vegetariánus vagyok, a szudáni konyha nekem nem sok választást hagyna. Van ezzel szemben egy csomó közel-keleti étterem, ahol igazán finom kajákat lehet enni. Az egyik kedvencünk a Fresh Syrian Food nevű, ahol a város legízletesebb hummuszát kóstoltam eddig, és a szívalakú spenótos táskájuk is ízlett. A paradicsomos-bulguros-hagymás tabuli saláta (500 Ft) nekem túl erős volt, túlságosan sok köményt meg petrezselymet raktak bele.
A külföldiek kedvence a Solitaire étterem, amiből kettő is van, az egyik az Amarat nevű, nagykövetségekkel teletűzdelt részen, a másik meg Riyadban, ami sokkal barátságosabb környék, ráadásul gyalog is elérhető. A Solitaire hatalmas salátákat kínál meg műmozzarellás szendvicset a húsok mellett, de a legjobb a mentás citromitaluk (600 Ft). Sokkal ízletesebb, mint amit most kortyolgatok a Beatles nevű étteremben.
Az étteremben – aminek a tetején egy piros bogárhátú jelzi, hogy tényleg ez az az utca a három másik párhuzamos, ugyanolyan kinézetű közül, és nem kell mégegyszer körbegyalogolnunk a tömböt – a legjobb a nagy kert: itt esténként minden asztalnál szívják a sheeshát és száll a vízpermet. A bazinagy görögsaláta, amit gépelés közben másodszorra kóstolok, teljesen más, mint első alkalommal. Nem akarom arra fogni a tálalás hanyatlását, hogy ezúttal egyedül és nem egy férfival jöttem - mondani sem kell, hogy nőnek egymagában nem nagy tisztelet jár ki. (Alkudni pedig lehetetlen egyedül, legalábbis albérletre.) A múltkor még tele volt fekete olajbogyóval a saláta, a tál szélét pedig míves paradicsomgöngyöleggel díszítették (amit persze nem ettem meg, ki tudja, hogy megmosták-e), de ez most elmaradt. 1500 Ft-nyi szudáni font az ára, és isteni finom, friss. És persze hoznak hozzá egy tálka langymeleg kenyeret. Ha unom a mangólevet, legjobb esetben is málnás sört fogyaszthatnék hozzá, mivel északon tilos az alkoholfogyasztás.
Kocsmák ugye nincsenek, ígyhát esténként nem sok mindent lehet csinálni. Házibulik vannak, és előtte az ember beül egy kávéra. Egyszer elhajtottunk egy Gloria Jeans előtt, meg úgy hallottam, az általam oly kevéssé kedvelt Starbucks is jelen van, de nem igazi franchise, csak gondoltak egyet és kirakták a cégért. Viszont bevetődtünk egyik este a Barista nevű, szintén amerikai típusú kávézóba, ahol tátva maradt a szám: a terjedelmes étlapról választhattam volna eszpresszót vagy cappuccinót 1200 forintért, de inkább megjutalmaztam magam egy fagyival teletömött kávéval. 900 forintért akár Rómában is megihatnék három, de minimum két és fél kávét, viszont ennek a változatnak minden egyes cseppjét élveztem.
Khalid nevű, új szudáni ismerősöm, aki bemutatkozás után rögtön felkiáltott magyarul, hogy „bassza meg” és hiphop-szlenggel beszélt, új kilátásokkal kecsegtet. Miután hússzor elismételtettem vele a motherfucker szót arabul, felajánlotta, hogy megmutat pár olyan éttermet, ahová a helyiek járnak. Tamaam, kossz omak. Azaz valami olyasmi, hogy zsír, baszkikám.
