Nem elég, hogy Ruandában nem találni szeméthalmokat, itt tapasztaltam meg a világ leginkább környezetbarát közlekedési eszközét, a valódi ökotaxit. A Gisenyi nevű turista-településen megrökönyödve tapasztaltuk, hogy taxink egyáltalán nem hagy maga után ökológiai lábnyomot, miközben sírva röhögve sétáltunk át az éjszakán a kongói fényeket bámulva.

Mire az ökotaxit elénk sodorta a kelet-afrikai szél, addigra már bejártuk Délnyugat-Ruandát, túl voltunk számos buszúton és a matatu-közlekedésből is bőven kivettük a részünket. Az egyik leghosszabb út a Kivu-tó partján fekvő Kibuyéba vezetett, ahová mindenképp el akartam jutni, mert a tájleírás remek panorámát és kevés turistát ígért.

Kibuyéba a Nyungwe-erdő nemzeti park érintésével érkeztünk, ahol szentjánosbogarak és öblös hangon károgó madarak meg fejdíszes cerkófok szomszédságában sátraztunk. Nyungwéból aztán az egyutcás Cyanguguba matatuztunk, ahonnan másnap korán reggel tömött busszal álltunk tovább Kibuye felé.

A buszon két muzungu utazott, én és butáni utastársam. A négyórásnak hitt út az én becslésem szerint hat, az övé szerint nyolc óráig tartott. Mondjuk ő az út harmadától állt, mert átadta a helyét egy, kábé harminc társával a padok között nyomorgó, szoptató fiatalasszonynak. Aki ezután bepréselődött mellém és a középen ülő, kilencéves forma kisfiú mellé, akit elneveztünk Bienvenue W. Vistának.

A W. monogram arra utal, hogy a csávóka az út elején kérte, hogy az ablak mellett ülhessen, de a hátizsákokkal a lábam között nem szívesen szenvedtem volna át magam középre. Akkor még ismeretlen volt előttem a tény, hogy W. félóránként az ölében tartott törölközőbe fog hányni diszkréten. Ezzel egyébként nem volt egyedül, a szoptató nő is nehezen viselte a levegőtlen, tömött, döcögő busz hányattatásait.

Arra lettem figyelmes úgy a harmadik óra után, hogy két hajtűkanyar és a feltáruló pompás táj között W. egyre közelebb húzódik, a fejét olykor a vállamra hajtja, és a kezét a hosszúnadrágos lábamhoz érinti. Aztán a karomba fonta a karját, a végén pedig már a kezemet fogta. A busz hátuljában ülő rokona előrekiabált, hogy„muzungu, a tiéd lehet!”, és egyre nagyobb volt a kísértés, hogy ezt a szótlan, szomorú szemű, öklendező kis fiúcskát magammal vigyem.

Mikor a gyötrelmes buszút után megérkeztünk Kibuyéba, azt hittem egy röpke pillanatig, hogy felköpök és aláállok. Egy abszolút lepattant, aprócska faluban találtuk magunkat, ahol a főszereplő, a tó is alig látszott. Gyorsan ittunk egy sört, és közben kiderült, hogy egy ötperces boda-boda-úttal lejutunk a tópartra. A Kivu-tavi naplemente és a másnapi, háromórás kirándulás dombról le és dombra fel a ruandai élmények első pozíciójára húzta fel Kibuyét.

Kibuyéból motorcsónakkal jutottunk Gisenyibe. Állami taviközlekedés híján a kétórás út szemérmetlenül drága volt, alku árán 80.000 frankot, azaz majdnem 140 dollárt fizettünk. Összehasonlításképpen: a hat- úgyismint nyolcórás buszút fejenként olyan 3000 frankba, azaz öt dollárba került.

Ismerve a közlekedési árakat meghökkentünk, amikor a Kongói Demokratikus Köztársaság határán fekvő Gisenyi éttermében 5000 frankért ajánlott taxit a pincérnő, hogy lejussunk a partra, ahonnan dobszó hallatszott. Ha ez sok, mondta, az étterem előtt várakozik valaki, aki 2000 frankért átvisz minket.

El is indultunk, és megtettünk olyan 150 métert a télikabátos férfival, mikor megkérdeztem, hogy hát hol áll az autó? Ekkor eszméltünk rá, hogy egy abszolút emberi erővel hajtott, rendkívül környezet- és egészségbarát, ennek megfelelően eszeveszetten drága ökotaxival haladunk. A férfi elemlámpával kalauzolt minket a göcsörtös úton egy parti hotelhoz, mi pedig visítva röhögtük végig a mintegy tízperces sétát, elismerve, hogy ennél zöldebbek tényleg nem lehetnénk.

Ezek után a Bisoke vulkán megmászásakor nem lepődtünk meg, hogy a 100 dolláros belépőjegy mellett a turistavezetőnek, a három, minket kísérő katonának és a hordárnak is dellázni kellett; hogy a busz-menetrendről felvilágosító kiscsávó nem engedett tovább minket aprópénz nélkül; hogy egy pincér ragaszkodott, hogy elkísérjen minket az Ugandába induló buszhoz Ruanda határára, persze nem ingyen.

A folytonos szívélyesség, amely nem jött ingyen, néha rettentő zavaró volt. Sem Tanzániában, sem Kenyában, sem Ugandában nem éreztem azt, hogy a kedvességért cserébe borravalót várnának. Ruandában kötelező volt, és ha akarom, megértem.