Ugandai érkezésemet özönvíz övezte. Amikor a tizenkét emberrel teletömött minibusz begurult a kampalai “új taxiállomásra”, elkezdett esni, aztán már dőlt is az égből a víz úgy húsz percen keresztül. Bár a kartúmi csontszárazság után ez üdítően hatott, azért megnehezítette a hostelbe való eljutásomat. Észre sem vettem, és már térdig ért a víz, és egyre csak gyűltek az emberek a piac ponyvái alatt. Itt kezdődött meg a muzunguzás, amin igazából csak vigyorogni tudok, de egy idő után majdnem kijött a számon, hogy muzungu az anyád.
Ha a szudániakról azt mondtam, hogy kedvesek és barátságosak, akkor az ugandaiakról ezt az első nap után hatványozottan állíthatom. Az özönvízből egy harmincöt-negyven körüli nő mentett meg, akiből szerintem előrántottam az anyai ösztönt. Miután negyed órán keresztül tömörültünk a ponyva alatt úgy tízen, és közben tudakoltam az utat, az eső csillapodásával a hóna alá csapta a karomat és elvezetett a megfelelő minibuszhoz.
Előtte viszont még lekaptam a cipőmet és a zoknimat, így volt min nevetgélniük a helyieknek: a muzungu, azaz fehérember, mezítláb gázol a vízben. Néha majdnem pofára vágódtam a húszkilós hátizsákkal, mert nem érzékeltem, hogy hol húzódik a víz alatt a járdaszegély, de a mama megmentett.
Uganda csodás, így első látásra. Csupa zöld, ami Kartúm teljes ellentéte, kapunk a Viktória tóból és van még ezer másik. Az utcákon mondjuk millió az ember, a minibuszok és a boda bodák, azaz motoros taxik. Délutáni csavargásom után igénybe vettem egyet, és meg kellett állapítanom, hogy a kartúmi közlekedés ehhez képest kutya fasza. Direkt megkértem a sofőrt, hogy ne hajtson túl gyorsan, de ez még nem akadályozta meg abban, hogy ne vágjon be a kocsik és a gyalogosok elé, vagy ne menjen a forgalommal szemben. Mégis hazaértem.
Kicsit körül akarok nézni az országban, ahol szintén zajlik a politika: az elmúlt hétvégén úgy volt, hogy a pszichopata lázadóvezér, Joseph Kony, az LRA feje aláírja a békeszerződést, amire több kísérlet is volt az elmúlt évben, de ő a végén sosem jelent meg. Hiába mentek utána a bozótba a törzsi vezetők ez alkalommal is, végül most sem tűnt fel. Azt követelte, hogy előtte garantálják, az ICC nem fogja perbe háborús és emberiség ellen elkövetett bűnökért.
Szudán után Uganda végre tényleg Afrika, imánivaló. A tervezett tíz nap alatt talán ahhoz is hozzászokom valamennyire, hogy boldog-boldogtalan megjegyzéseket tesz a színemre utalva: “nice skin”. A Kampala Roadon a földön ülő, tenyerét felfelé tartó kétéves látványa viszont szívbe markol, és attól még, hogy neki adom az import müzliszeletemet, nem lesz neki sokkal jobb. De amikor két perc múlva visszanézek, és azt látom, hogy majszolja, azért örülök. Legalább nem teszi el valaki más a sápot.
