Amikor az ember azt gondolná, hogy viszonylag élhető város ez a Kartúm, hirtelen pofánvágja a valóság: ha hajnali háromkor megállít az utcán pár rendőr és megkérdezi, mit keres egy khawadzsa nő egy dél-szudáni férfival egy riksában, lehet sejteni a folytatást, ami a legközelebbi rendőrőrsre vezet.
Látszólag ok nélkül történt minden. A haverommal hazafelé tartottunk egy éjszakába nyúló, csendes beszélgetésről, melynek során vicces módon kielemeztük, hogy a szudániak (tágabb értelemben az afrikaiak) mennyire nem állnak ki az igazukért, viszont remekül tolerálják az elnyomást.
Alig volt forgalom, de rövid időn belül lelassított mellettünk egy amdzsad (kombi taxi). Először fel sem tűnt, de egy egyenruhás rendőr vezette és mellette ült egy civil, a fuvardíjon viccelődtek. Elengedtük őket, de dél-szudáni haverom, D., innentől kezdve hátrafelé nézegetett.
Rövidesen beszálltunk egy riksába (másnéven tuktuk) majd pár perc után, egy közlekedési lámpához érve lelassítottunk és észrevettem, hogy három-négy rendőr vesz körül minket.
Pergő, feszült arab mondatokban kérdezgették, hogy mit keresünk hajnali háromkor az utcán – noha tudomásom szerint Kartúmban jelenleg nincs kijárási tilalom.
A bajuk inkább az lehetett, hogy egy fehér nő egy dinka származású férfival ül egy riksában, és látszólag nem hajlandóak pénzt gyömöszölni a markukba. Ehelyett a fehér nő békéltető hangon, gyenge arab tudásával azt kérdezgeti, hogy mi a gond, míg a férfi törött arabbal magyarázza, hová tartanak.
Néhány perces meddő vita után aztán arra lettem figyelmes, hogy két rendőr felkapaszkodik a riksa két oldalára elöl, egy másik meg hátra akar beülni, mondván, indulunk. Mivel nem húzódtam arréb, kívülről az egyik egyenruhás elkezdett toszogatni, amire ráförmedtem, hogy hozzám ne merjen nyúlni.
Közben hívtam a munkáltatóm biztonsági osztályát, amely ügyeletese bő fél óra múlva, mikorra minden lezárult, megjelent.
Miközben telefonáltam, az egyik rendőr megpróbálta kicsavarni a kezemből a telefont, és ezt a jó szokását később is gyakorolta. Megérkeztünk a legközelebbi rendőrőrsre, de én nem szálltam ki a riksából azonnal – ezt az ellenállást egy újabb egyenruhás úgy alarta feloldani, hogy finoman kifelé toszogatott a járműből.
D. haverom közben egyre idegesebb lett, mert azzal fenyegették, hogy ha nem lép be az irodába magától, végigvonszolják a földön – noha nehéz elképzelni a mitugrászokat, ahogy nekilátnak a 2,15 méter magas dinkának.
Végül a rendőrségi irodában további negyedórás arab huzavona következett, és bár ittlétünk okát továbbra sem tudtuk meg, a rendőrfőnök úgy döntött, elmehetünk.
Eddigre viszont olyan szinten voltam dühös, hogy kijelentettem, egy tapodtat sem megyek a biztonságiak érkezéséig. Hiába akartam viszont hivatalos útra terelni a dolgot, ez hiú ábránd volt.
Ugyanis a szervezet ügyeletes hivatalnoka anélkül, hogy nekem egyetlen kérdést feltett volna, bement a rendőrfőnökhöz, majd kifelé jövet annyit mondott nekem, hogy tiszteljem az ország törvényeit és ne beszéljek illetlenül.
Majd visszavitt a bázisra, útközben kijelentette, hogy lássam be, hasonló incidensek nagyon nagy számban előfordulnak, ezután pedig elsietett a repülőtérre – gondolom igyekezett a jól megérdemelt szabadságát kivenni.
Mi pedig kivártuk az első allahakbart, azon rágódva, hogy egy elnyomó rezsimben mi az, ameddig elmehet az ember az igazáért. Igaz, hogy a fellépésem kicsit megdöbbentette a rendőröket, de amikor D. elnézést kért tőlük és mindegyikkel kezet fogott, a frusztrációm a torkomban dobogott.
Nem lehet semmit tenni. Nem lehet semmit tenni?