Habub

Alapvetően aranyéletem van Kartúmban. Az új, 200.000 forintos, a város egyik szerény körzetében fekvő és kimondottan olcsónak mondható (nekem azért drága) albérletem teraszán ülök a laptopommal, a fejem fölött világít a félhold, és egyáltalán nincs sok szúnyog. Viszont az éjszakai szellő nem feledteti teljesen, hogy megkezdődött a szívatásunk: tegnap éjjel letartóztattak két lányt, akik az albérletükben egy kisebb vacsorát tartottak.

Bevitték őket a rendőrségre, a négy férfi vendégükkel együtt, és elkoboztak nyolc üveg alkoholt – annak ellenére, hogy a nemzetköziek a sharia ellenére otthonukban tarthatnak alkoholt, csak nem importálhatják azt. De mint minden Szudánban, ez is egyéni értelmezés kérdése. Másnap estig nem sikerült őket kihozni a börtönből.

Szudáni munkatársam szerint hasonló lépésekkel fogunk találkozni az elkövetkező hetekben, és egyre többel, de ennél keményebb dolgokra nem nagyon kell számítani. Viszont az ellenkező következtetésre jutok, amikor új szomszédommal beszélgetek. A fiú huszonnégy éves, és politikatudományt akar tanulni, hogy legyen módja belülről megreformálni a rendszert. Saját bevallása szerint nem veti meg az alkoholt és elég sok füvet szív, viszont – és ezen képedtem el – tagja a National Congress Party-nak, Besír pártjának. De ez még mind semmi.

Igaz, hogy négy-öt órát kell utazni egy irányban, de megéri, ha az ember a sivatag ürességét akarja hallgatni éjjel. Mivel Kartúm viszonylag könnyen az ember agyára megy pár dolgos munkahét után, megragadom a lehetőségeket, hogy kicsit eltávolodjak a fővárostól.

Ajj, már látom is magam előtt a hitetlen olvasókat, ahogy magukhoz ragadják a billentyűzetet, és a szememre hányják, hogy mi lehet vajon olyan fárasztó abban, ha valaki egy viszonylag fejlett infrastruktúrájú, tágas lakásokkal és éttermekkel jellemezhető, a téli hónapokban csodálatos klímájú városban múlatja az időt egy nemzetközi szervezet önkénteseként.

Leginkább talán a hangulat. Még a fejünk felett lógó ICC-döntés nélkül is frusztrált volna az atmoszféra. Elég csak a szudáni férfiak arcára pillantani – amit amúgy kerülök, mert kihívó gesztusnak minősül –, hogy az ember lássa az elfojtottságot. A múltkor élelmiszerrel megpakolva gyalogoltam hazafelé a porban, és három fiatal férfi nekiállt a nyelvét csettintgetni és sziszegni, amint közeledtem.

Kicsit belassult a blog, de nem azért, mert nem történik semmi, csak idő nincs a történéseket kommentálni. Kezdhetném azzal, hogy a minap egy kormánypárti szerkesztővel hozott össze a sors, aki azonnali fotózkodni akart: kezet kellett fognunk az irodájában, mint holmi politikusoknak, és kényszeredetten mosolyogni vagy három percig. Lehet, hogy – ha eddig nem – az utóbbi két hétben sikerült rákerülnöm mindenféle listákra a sajtószabadságos kérdéseimmel.

De ez lényegtelen például ahhoz képest, hogy Hasszán al-Turabit, az iszlamista ellenzék fő alakját megint őrizetbe vették. Igazából vádat még nem hoztak ellene, indokolni sem nagyon igyekeztek, hogy a hetvenhat éves ideológiai vezetőt, aki húsz éve Besírt hatalomra segítette, miért vitték el múlt héten az otthonából.

Találkoztam Jane-Anne-nel, aki tizenhat éve él Szudánban, van nyolc gyereke, tizenhat lova és egy farmja. Az egész azzal kezdődött, hogy befogadott beteg és éhező lovakat, és helyrehozta őket. Ma pedig sérült gyerekeknek tart velük terápiát. Azt mondja, azért bíznak meg benne a szudáni nők, mert tudják, hogy neki is van egy saját, vegyszerfelhő miatt sérült gyereke.

Reggel érkeztünk a Bahri településen álló, Miracles Sudan nevű farmra. Mivel tél van, hűvös és szeles az idő, délelőtt olyan tizenöt fok lehet – Jane-Anne szerint a helyiek ezt olyan hidegnek találják, hogy inkább csak tizenegy körül kezdenek a foglalkozásra szállingózni.

Koor Garang ápolónak tanul az Egyesült Államokban, és visszalátogat a dél-szudáni Akonba, ahová gyógyszereket visz és szúnyoghálót. És közben megtalálja a szüleit, akiket tizenöt éve nem látott. 

Az ugandai út nemcsak bodabodázásból meg vadasparkozásból állt, hanem elmentem a Nakivale menekülttáborba is, ahová augusztus óta kb. tízezer kongói menekült érkezett a már jelenlévő harmincezer ember mellé. A teljes beszámoló itt olvasható.

Mbararából indultam egy shared taxival reggel hétkor, még szürkületben. Csak közepesen kellett nyomorognom (hárman ültünk elől, sokan hátul), és két óra alatt oda is értünk.

Mialatt bejártam a tábort, folyamatosan azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet túlélni. Hogyan képes egy hatéves gyerek végiggyalogolni többszáz kilométert éhesen és szomjasan, miközben körülötte halomra ölik az embereket, csak hogy megérkezzen valahová, ahol éhes marad és nincs mivel játszani. Jobban mondva van néhány foglalkozás, de koradélutántól már csak a nihil. Az egyik kisgyerek a porba kicsapva aludt a perzselő napon, a többiek meg megrohamoztak, hogy adjam nekik a vizes palackomat. Valahogy úgy hívják, hogy babbl.

Azt akarták, hogy fényképezzem le őket. Teljesen lázba jöttek. De ezt valahogy kizsákmányolásnak éreztem, fotózgatni egy menekülttábor közepén, úgyhogy az elején a kezemmel fényképezőt formázva kattingattam. Először nem értették, aztán nevetgéltek, de kellett nekik az igazi kép is – lökdösődve nézték a digitális képmásukat.

Játszani akartunk. Én nem beszélek szuahéliül, sem franciául, ők meg nem beszélnek angolul, és semmiféle játékunk nem volt. De elkezdtünk labdázni. Amikor odadobtam nekik a képzeletbeli labdát, mind a hatan-nyolcan egyszerre dobták vissza. A kis kezeik fellendültek a magasba és visszahajították a gömbölyű ürességet, ami egyszercsak elgurult, és senki nem ment utána.