Habub

Nem én kezdtem, hanem ő. Míg én az egyik önkéntes tanítónővel beszélgettem egy language assistant segítségével, egyszercsak elkapta a kezemet. Először félénken és puhán kezet fogott. És miután látta, hogy a hawadzsa nem bánt, végigsimogatta a karomat, már amilyen magasra felért.

Mindahányszor eljátszotta ezt, felhívva a kis játszótársa figyelmét arra, hogy mennyire különböző a bőrünk, és mennyire kilógok én a színes kendős asszonyok, a szégyenlős bakfislányok és a tukulok, azaz apró vályogkunyhók közül, fülig ért a szám.

Az etiópiai határhoz közeli településen, egy terebélyes fa alatt naponta két órára összeülő nőiskolában millió gondolat közül kettő dominált a fejemben. Az egyik, hogy beleestem a négyéves, taknyosorrú kisfiú bársonyos érintésébe, amivel ártatlanul és saját tudta nélkül közölte, hogy születésemnél fogva minden az enyém - ha akarom, ha nem.

A hidzsáb alatt egy négyhónapos alszik

A másik meg egy kérdés volt, mégpedig, hogy mit tehetnék. Nem úgy általában, hanem értük, az iskoláért. Egy táblájuk már van, kisszéket otthonról hoznak, viszont jól esne nekik egy tető.

A vörös homokos iskolaudvaron egy szamár bőgött és tizenéves forma, egyenruhás kisfiúk rugdosták a labdát és csépelték egymást a déli, észvesztő napsütésben, amikor megérkeztünk. Végre kiléptem a kartúmi buborékból, bele egy osztályterembe, ahol U-alakban, vasrácsos padon ülnek a diákok, és papírposzter emlékeztet az angol melléknévfokozásra. „The boy is fat.” „He is more fat than my brother.”

A szudáni önkéntesek által vezetett csoport két éve egy olyan, közösségi projektet folytat, amely a női nemi csonkítás, azaz az FGM/C (female genital mutilation/cutting) ellen küzd. Egy konferencia brossúrái között matatva bukkantam rájuk három-négy hete, és azonnal kapcsolatba léptem a kordinátorral. A héten végre sikerült meglátogatnom őket Omdurmantól délre egy olyan területen, ahol a ’80-as évek eleje óta több ezer dél-szudáni és dárfúri menekült (IDP) is letelepült.

Egy fiúiskolában jártunk, ahol egy kopottas, sokat látott, műanyag női alsótest segítségével magyarázták el a tizenkettő-tizennégy éves, többségében muszlim fiúknak, hogy miért kellene felhagyni a nők százezreinek iszonyatos kínokat okozó tradícióval. A huszonéves Ali – kísérőm, Aghada szerint „mára FGM-szakértő” – meglepően nyíltan beszélt szexről, vallásról, anyagiakról és szüzességről, illetve annak hiányáról.

Kezdetben még nem gyanakodtam semmire, amikor hirtelen megszakadt a zene, mert elég gyakran adódik áramszünet. Aztán feltűnt, hogy három, uniformisos rendőr kering a tetőteraszon a DJ pult és a lépcsőlejárat között, miközben a tömeg szudáni része a kijárat felé igyekszik, a többiek meg csodálkozó tekintettel lézengenek.

Pontosan egy hónapja vagyok itt. Ennyi idő pont arra volt elég, hogy hűvösnek ítéljem a huszonöt fokot – jut eszembe, lefutottam hat kilométert tegnap este a Nílusnál olyan 30 fokban –, megtanuljam, hogyan mondják arabul azt, hogy „mit nézel?”, automatikusan magamra kapjak egy sálat vagy hosszúújjút, ha este kilépek az utcára, és képes legyek megbecsülni, hogy mennyi a fehér ára egy fuvarnak.

És az persze az első pillanatban kiderült, hogy ez nem Afrika. Meg az is elég hamar, hogy itt mindenkinek van egy unokatestvére, aki majd talál nekem egy albérletet.

Sokkal hosszabb listát tudnék viszont összeállítani arról, hogy egy hónap mire nem volt elég. Nem értettem meg ennyi idő alatt semmit sem.

Az egyik pillanatban úgy érzem, hogy szétdurran a fejem a sok információtól, amiket Szudánról szerzek – főleg a haveri kapcsolatok segítségével –, de legtöbbször mégis az a benyomásom, hogy csak a felszínt kapargatom, és soha nem is lesz ez másként. Biztos segítene, ha beszélném az arabot, meg különösen az, ha nem egy kartúmi irodában pocolnék az időm nagy részében. Emiatt is különösen felemelő, amikor beülök egy – nem megjelölt – autóba engedélykérés nélkül és azt mondom N. barátomnak, hogy persze, vigyél, ahová akarsz. Így érkeztem a fülbemászó nevű Jebel Aulia településnél épült, 3500 méter hosszú gáthoz pont naplementére. Mindeközben persze folytatódik a hangulatkeltés a nemzetközi jelenlét, az ICC és a Nyugat ellen. Egyik hajnalban például olyan hangosan és rekedten szólalt meg az imám, hogy hirtelen azt hittem, az én konténeremben ül.

Itt a csütörtök a péntek. A lámpák egyébként aligha égnek. Viszont az árnyékok olyan hosszúak, mint egy igazi, nyári koraeste.

November van, egész hűvösek a reggelek. Fázom a hidegvizes zuhany alatt.

A nap pedig még mindig olyan hihetetlenül vakítóan süt napszaktól függetlenül, hogy belefájdul az ember szeme. Reggel fél hétkor feldobják az égre, és este fél hétig folyamatosan szikrázik. Azt mondják, afrikai.