Habub

Talán optimizmusomat mutatja, hogy rávettem az olasz barátomat, menjünk el az érdekképviselet által szervezett indiai táncestre. Ezzel két legyet szándékoztam ütni egy csapásra, mert a goai táncosok a Kartúmi Nemzeti Színházban léptek fel, így gondoltam, egyúttal kipipálhatjuk azt is a listáról. Igaz, néhányan már figyelmeztettek, hogy a színház siralmas, de ilyen kemény művelődési ház-flashre azért nem számítottam. Arra meg pláne nem, hogy vinnyogva könyörgök majd egy pohár borért.

Az előadásról annyit érdemes megjegyezni, hogy a Goa tartományból érkezett énekes Elvisnek hívatta magát, olyanokat mondott, hogy „kezeket a magasba”, és még egyéb módokon is igyekezett motiválni a mozdulatlan, mintegy száz fős közönséget a szabad téri, hatalmas betonszínpadról. Nem sok sikerrel. Tisztára azt éreztem, hogy ez valami Fásy-féle rakenroll, de amikor jobb oldalamon észrevettem az egész testet beborító, fekete burkába öltözött, igéző tekintetű nőt, abbahagytam az idétlenkedést.

Kartúmi minaretek a kocsiból

Felső utasításra elkezdtem olvasni egy könyvet, amely tulajdonképpen olvastatja magát. Emma’s War a címe és egy útkereső brit csajról szól, csupa történelmi háttérrel. Emma McCune egy humanitárius szervezettel érkezik Szudánba, majd feleségül megy a Szudáni Népi Felszabadító Hadsereg (SPLM) egyik hadúrához, Riek Macharhoz, aki ma a déli kormány elnökhelyettese. Nem sokkal a házasságkötésük után Machar puccsot hajt végre John Garang SPLM-vezér ellen, amit sokan a nyugati feleség számlájára írnak.

„Néhány évvel ezelőtt még sehová sem tudtál volna beülni vacsorázni”, mondta a mexikói Halloween-bulin megismert indiai fiú. Ő húsz éve él Kartúmban, és azt mondja, pár éve még nem igen álltak irodaépületek és nem létezett a Port Sudanba vezető autóút sem. Ezzel szemben ma az egész város egy méretes építkezés, van pár kellemes étterem és kávézó, ahová a tehetősebb szudániak és az összes expat jár. Így történt, hogy Szudánban fogyasztottam el életem legdrágább jegeskávéját - gasztroorgazmus, ahh - és teszteltem a görögsalátát is.

A mai nap volt talán az eddigi mélypont. Egyelőre még nem világos, hogy csak fáradt vagyok, netán kezd előjönni a kultúrsokk, vagy egyszerűen csak megrémültem a hírek olvastán. Tény, hogy a munka, amit az utóbbi napokban csináltam, nem a karrierem csúcsa. Ennek a konténernek meg még maximum egy hetet adok. Este a konzervvacsora után háromszor körbegyalogoltam a bázist testmozgás gyanánt, és nem voltam egyedül. Az aszfaltozott műúton power walkoló férfiról egy ketrecbe zárt tigris jutott eszembe. De amin kiakadtam az az volt, hogy szerda reggel öngyilkos merényleteket követtek el Szomáliában – ahol egyébként hétfőn halálra köveztek egy nőt házasságtörés miatt. Az egyik, bombával megrakott autó simán áthajtott a UNDP ottani bázisának kapuján. Azonnal felhívtam R. barátnőmet, aki Hargeisában dolgozik, és amikor végre felvette, annyit mondott, hogy hát, most már iszunk. Kinyitottam egy whiskyt és várjuk az evakuálásról szóló híreket.

Iszonyatosan fárasztó tud lenni, ha az ember meg akarja érteni a helyieket. Egyik albérletből a másikba vánszorgok, közben konferencián ülök és hallgatom az arabot, de a vége mindig csak az, hogy éjjel beesek a konténerbe, megvitatjuk köz- és magánéleti kérdéseinket az olasz sorstársammal, feltoszom a fejemre a fülhallgatót, és azzal a reménnyel alszom el, hogy másnap találok végre egy szobát. Ehelyett viszont ma is úgy viharzottunk ki egy lakásból, mert azt hittük, miénk a díl, közben a faszi ingatlanügynöknek nézett minket.

Nyilván nem gondoltam, hogy szuperbiztonságos helyre jövök önkéntesnek – bár állítólag Kartúm Afrika legbiztonságosabb városa –, de belülről szemlélve azért kicsit másképp festenek az események. Július óta narancssárgább a veszélyességi jelzés az egész országban, de mivel az ICC (Nemzetközi Büntetőbíróság) még mindig nem döntött, hogy elfogatja-e az elnököt vagy nem, mindenki csak spekulál és várakozik. A héten viszont a helyi média elsikoltozta, hogy az ENSZ együttműködött Ocampo főügyésszel. A szervezet ezt pár napig tagadta, pedig hát természetes, hogy kiadna dokumentumokat a dárfúri népirtásról, ha vannak neki ilyenek, és naná, hogy vannak. Néhány napja pedig Ocampo is elismerte, hogy eljutottak hozzá beszámolók. Ha pedig a kormánynak úgy tartja a kedve, akkor azt mondhatja az összes nemzetközi szervezetnek, hogy köszönjük szépen a közreműködést, 72 órát adunk arra, hogy mindenki összecsomagoljon.