Habub

Ha úgy tartjuk, hogy az afrikaiak mind lusták, próbáljunk futni pár kilométert reggel kilenckor a koranyári hónapokban Szudánban. Vagy csak álljunk ki öt percre a napra.

A teakultúra virágzik Szudánban (Kadugli, Dél-Kordofán)

Gyönyörű sztereotípiákat lehet felsorakoztatni arról, mint ahogy azt az előző bejegyzéshez hozzászóló tömegek megtették, hogy az afrikai reménytelen egy népség: a munkát messze kerüli, naphosszat csak henyél és a vályogkunyhójából is csak akkor vonszolja ki magát, ha valaki elé tesz egy főtt babbal és kukoricadarával megrakott tálat, vagy ha éppen le kell valakit kaszabolni egy pangával.

Amikor az ember azt gondolná, hogy viszonylag élhető város ez a Kartúm, hirtelen pofánvágja a valóság: ha hajnali háromkor megállít az utcán pár rendőr és megkérdezi, mit keres egy khawadzsa nő egy dél-szudáni férfival egy riksában, lehet sejteni a folytatást, ami a legközelebbi rendőrőrsre vezet.

Látszólag ok nélkül történt minden. A haverommal hazafelé tartottunk egy éjszakába nyúló, csendes beszélgetésről, melynek során vicces módon kielemeztük, hogy a szudániak (tágabb értelemben az afrikaiak) mennyire nem állnak ki az igazukért, viszont remekül tolerálják az elnyomást.

Két választási körzetben jártam ma és végighallgattam egy helyi megfigyelő kiábrándult beszámolóját. Rettentő lehangoló volt. A Huda álnéven nyilatkozó nő kijelentette, hogy az, amit mi választásoknak nevezünk, nem valók másra, mint egy illegitim rezsim legitimizálására.

Kartúm egyik tehetősebb negyedében, Amaratban találkoztam a harmincegynéhány éves önkéntes megfigyelővel, akinek nem ez volt az első szavazóköre. Ahol kezdett, ott egy szintén helyi megfigyelő férfi elkezdett ordibálni vele, hogy miért jegyzetel folyamatosan, és ki akarta vitetni a helyiségből.

Huda szerint a férfi, aki a kormányzó, Besír-féle National Congress Party támogatója volt, valójában azon parázott be, hogy ő meglátta a férfi kezében tartott listát. (A kép Hudát ábrázolja.)

Fotó: Salva Kiir tintával megjelölt ujja szavazás után (UNMIS, Tim McKulka)

Bármennyire is nehezemre esik írni (fájóan unom bámulni a monitort), a mai nap mellett nem mehetek el szó nélkül. Ugyanis megkezdődtek az országos választások, 24 év után először Szudán történetében.

Még élek. Ez mondjuk a blogból nem világlik ki olyan tisztán.

Lassan egy éve és négy hónapja élek Kartúmban, mondhatni, ez az otthonom.

Továbbra is úgy érzem, hogy Szudánt megérteni egy emberöltőbe is beletelik, ha egyáltalán. Áprilisban választások lesznek, bár fejembe nem fér, hogy hogyan képzelik a negyvenmilliós lakossággal megértetni, hogy hogyan kell majd a hat különböző szinten egyúttal szavazni: a szudáni köztársaság elnökére, Dél-Szudán elnökére, az államok kormányzóira, a parlament tagjaira, Dél-Szudán és az államok nemzetgyűlésének tagjaira.

Mindezt egy olyan országban, ahol a 15 év feletti lakosság 40 százaléka nem tud írni és olvasni. 

Nem elég, hogy Ruandában nem találni szeméthalmokat, itt tapasztaltam meg a világ leginkább környezetbarát közlekedési eszközét, a valódi ökotaxit. A Gisenyi nevű turista-településen megrökönyödve tapasztaltuk, hogy taxink egyáltalán nem hagy maga után ökológiai lábnyomot, miközben sírva röhögve sétáltunk át az éjszakán a kongói fényeket bámulva.